mediterrán fa belóg a tengeri öbölbe

Bandol természeti szépségekben és borokban egyaránt gazdag vidék

Fotó: Unsplash

Provence árnyékában: Bandol

Bandol önálló apellációként terül el a Földközi-tenger közelségében. A borászkodás mellett Bandolban alakult ki, honosodott meg először a bor tengeri szállítása, és ez a virágzó állapot egészen a XIX. század végéig tartott. Maga XV. Lajos is nagy rajongója volt az itteni boroknak, és rendszeresen szolgáltatta fel azokat királyi asztalára.


Bandol fénykorát az 1846 és 1870 közötti időszak alatt érte el. A borkereskedelem mellett a hordókészítés is virágzott; legalább száz kádárműhely működött a városban és környékén. Ám a jó szerencsének a filoxérajárvány véget vetett, ami évszázadok, sőt, évezredek szívós munkáját tette tönkre.
A filoxéra után a parcellák újratelepítéséhez nagy lendülettel fogtak hozzá a határozott jövőképpel rendelkező szőlőbirtokosok. Olyan fajtákat választottak, amelyek a kihívásoknak a legjobban meg tudtak felelni, illetve történelmileg már bizonyítottak. Az újratelepítést egyértelműen a minőségre ügyelő szőlőtermesztés és borkésztés követte. 
Az INAO 1941-ben adományozott AOC státuszt az 1500 hektáros területnek, melyet nyolc település alkot: Bandol, La Cadière-d'Azur, Saint-Cyr-sur-Mer, Le Castellet, Le Beausset, Evenos, Ollioules és Sanary.

Szigorúbb szőlőművelés

A bandoli apellációban az ültetvényeknek hektáronként legalább 5 ezer tőkével kell rendelkezniük. Az AOC-területekről a fiatal szőlők termése mindaddig nem kerülhet bele a borba, amíg a tőkén a nyolcadik levél meg nem jelenik. Az általánosan alkalmazott művelési mód a goblet. A kora nyári zöldszüret után a tőkéken öt-hat fürt marad, ami a mondás szerint megfelel az „egy tőkéről egy palack" elképzelésnek. A szüretet a birtokok kézzel kötelesek elvégezni. A leszedett kék szőlőknek a mustfok alapján legalább 10,5%-os, a fehéreknek pedig 11%-os potenciális alkoholt kell mutatniuk. A borkészítés folyamán tilos chaptalizálni, a mustot sűríteni vagy bármilyen módon gazdagítani, édesíteni. 

A kötelező szőlőfajta: mourvèdre

A rózsaszín italok a nyár elmaradhatatlan velejárói

Fotó: Jacalyn Beales / Unsplash

Amikor a filoxéra után a bandoli szőlők újratelepítése elkezdődött, a termelők egyértelműen a mourvèdre, a „király szőlő" mellé álltak. A mourvèdre egy egyenes, alacsony törzsű szőlő, ami képes ellenállni a misztrál erejének. Keveset terem, fürtjének formája háromszögre hasonlít. Ennek és minden más fajtának az esetében az engedélyezett hozam alacsonyabb, mint amit a Cotes de Provence-on engedélyeznek: 40 hl hektáronként, de ezt a mennyiséget a jobb birtokok általában 25-30 hl körülire korlátozzák. Hogy a hatóságok biztosítsák a mourvèdre jelenlétét és szerepét, minden származási igazolásért folyamodó termelőnek a saját ültetvényében legalább 10% mourvèdre-rel kell rendelkeznie. A fajta lassú érésű, tanninban gazdag vörösbort ad, és a tapasztalatok szerint érlelhetősége majdnem határtalan. A hatóságok a bandoli rozéba előírják a mourvèdre beházasítását, ami nem csupán aroma- és strukturális gazdagságot, de mintegy három-öt év hanyatlás nélküli eltarthatóságot is biztosít.


Szerző: Márkus György

Az írás a VinCE Magazin 2021/6 júniusi lapszámában jelent meg