ősz hajú férfi kék szőlőfürtöt tart a kezében

Le a kadarkával, éljen a merlot? Magyar vagy nemzetközi fajtából készült bort igyunk?

A VINCE Magazin állandó vendégszerzője elmondja, mi a baj a kadarkával, a csókaszőlővel vagy éppen a feketeleánykával és ő milyen magyar vörösbort mutatna a külföldieknek.


Egészen izgalmas beszélgetés bontakozott ki pár éve az Aranyos Szekszárd rendezvény mesterkurzusán. A pódiumon ülő borászok spontán és egyre vehemensebben vitatkoztak arról, hogy számukra – a szekszárdi borászok számára – a Kárpát-medencei vagy az ún. világfajtákban van-e a jövő? Kékfrankos, kadarka és az ezekre épülő szekszárdi bikavérek vagy inkább merlot, cabernet franc és nagy, bordeaux-i házasítások?

Bár a vita nem dőlt el a mesterkurzus végére, azért a jelenlévő borászok többsége a helyi fajták mellett állt ki, annak ellenére is, hogy a kóstoló címe egyébként „Nagy szekszárdi merlot-k” volt – vagyis végül olyan bitang jó csúcsmerlot-k, mint a Vesztergombi Bodzás, a Takler Primarius és a Heimann Agnus felett sikerült rádobni a zsetont a csodálatos, „csak a miénk” kadarkákra…

Az utóbbi néhány évben tényleg van ilyen trend a borvilágban:

egyre népszerűbbek és egyre elérhetőbbek a helyi, autochton vagy annak gondolt szőlőfajtákból készült borok. Nagy nemzetközi borexpókon lassan már több a helyi szőlőből készült bor az országok pavilonjaiban, és a nagy nemzetközi borversenyeken is inkább ezeket szórják meg érmekkel. A 2018-as Concours Mondial de Bruxelles versenyen például már a díjazott olasz borok nagy többsége száz százalékban sangioveséből, primitivóból vagy montepulcianóból készült, de a díjazott görög borok is nagyobb arányban assyrtikók, agiorgitikók vagy savatianók voltak, a legtöbb díjnyertes portugál pedig touriga nacional, touriga franca, castelão vagy baga.

Temetni jöttünk?

k\u00e9k sz\u0151l\u0151f\u00fcrt\u00f6k piros l\u00e1d\u00e1ban

Fotó: Giuseppe Famiani / Unsplash


Merlot-k, cabernet-k, syrah-k, isten véletek?! Nyilván nem, de a lokális fajták propagálóinak azért számos jól hangzó érvük van. Ott van mindjárt magára a szőlőre vonatkozó érv, mely szerint nyilván nem véletlen, hogy bizonyos szőlők bizonyos helyeken születtek, ott őshonosak – az a klíma, az a talajösszetétel, az a biológiai környezet a legmegfelelőbb nekik, ott érzik otthon magukat, a szőlészeknek megéri tehát ezekkel foglalkozni, sokkal nagyobb biztonsággal fognak tökéletesen, egészségesen beérni, mint messzi földről behurcolt társaik. (És ebben az érvben azért, kóstolva jó néhány magyar, magát alig vonszoló pinot noirt vagy éppen zöld, rúgkapáló cabernet sauvignont a büszkén feszítő, kicsattanó kékfrankosok mellett, hát… lehet valami.)

A másik érv a fogyasztóra vonatkozik, aki egyre műveltebb (amennyiben kezében az okostelója), képben van a helyi szőlőfajtákkal kapcsolatban, vagy pár másodperc alatt képben lehet, és a folyamatos infóáradat közepén kapálózva szegény ki is van szomjazva rendesen az új impulzusokra. Keresi az ismeretlent, a már-már egzotikusnak számító borokat.

Adjuk hát meg azt, ami jár neki:

egy ismeretlen szőlőből készült bort, a címkén egy elegáns QR-kóddal! Már az sem baj, mint régen volt, hogy a fajta kimondhatatlan, ugyan már, csak be kell írni mellé a keresőbe, hogy pronunciation és meghallgatni egy még józan native speakert, ahogy kimondja. (Nagyon ritka esetekben azért a hangalaki furcsaságok még mindig tudnak komoly értékesítési nehézségeket okozni külföldön. Pár éve a ProWeinon megismerkedtem meg a portugál Quinta da Foz boraival, amik igazán jók, de a z-t itt a végeken s-nek kell ejteni. Amikor elmondtam a borásznak, miért vakarózom, csak annyit mondott: nem baj, azért csak kóstold végig őket, nem olyan sz.rok!)

A harmadik érv egyetemes: ez a „másoknak is hogy bejött” érve. Tényleg lehet sorolni azokat a régióhoz kötött szőlőfajtákat, amiket tíz éve még summa cum laude Master of Wine-ok sem ismertek, aztán tessék, most már ott vannak minden magára adó borkedvelő jegyzetfüzetében. Jó példa a szicíliai nerello mascalese, melynek csillaga éppen csak pár éve ragyogott fel, de a rá épülő cuvée-ért, az Etna Rossóért ma már ölik egymást a világ top éttermeinek sommelier-i. De ha néhány évtizedet visszatekintünk, találunk olyan, ma már teljesen közismert, szintén kisebb borrégiókhoz köthető szőlőfajtákat, amelyek a múlt század második felében a kihalás szélén vegetáltak, ma meg már szűkebb hazájukat kinőve terjednek a világban. Ilyen a viognier, amit a Rhône-vidéken őrzött meg néhány termelő a világnak, Dél-Olaszország ma már világhírű fajtája, az aglianico, amit egyetlen pincészet tartott életben a huszadik század második felében, vagy az utóbbi években felfedezett galíciai fehér fajta, a godello, mely szintén majdnem eltűnt pár évtizede.

Örök ígéretek

\u00fcvegb\u0151l v\u00f6r\u00f6sbort t\u00f6ltenek poh\u00e1rba

Fotó: Jeff Siepman / Unsplash


Jól kezelhető, hálás szőlők, érdeklődő, hálás fogyasztók, sikertörténetek egymás hegyén-hátán – hát ez elég jól hangzik, mik lehetnek a nemzetközi (főként francia eredetű) szőlőfajták híveinek érvei Magyarországon? Mondjuk az, hogy a legtöbb helyinek tartott szőlőfajta egyáltalán nem hálás, a fogyasztó rohadtul nem érdeklődik és igazi nagy sikertörténetnek még se híre, se hamva.

Jó néhány Kárpát-medencei szőlőfajtáról elmondható, hogy hiába babusgatjuk őket itthon féltő gonddal,

fittyet hánynak ránk, és csak számukra kivételesen jó évjáratban (időjárási feltételekkel) mutatják meg, mire képesek. A tömött fürtű kadarkánk rothadásra hajlamos, az ezerjó dettó, és sokszor nem is érnek be teljesen, évtizedenként jó, ha két-három évben mutatják meg, mit is tudnak igazán. Az utóbbi években „jó sajtót kapott” csókaszőlővel annyi szőlészeti probléma van, hogy több termelő inkább kivágta.

Természetesen vannak olyan hungarikum fajták, amiket kifejezetten a magyar klimatikus viszonyokhoz alkalmazkodva nemesítettek – tűrjék a fagyokat, érjenek be korán stb. –, de ezek többségéből meg nem lesz olyan bor, ami nemcsak hogy megfelel a nemzetközi trendeknek, közízlésnek, de olyan jó és karakteres, hogy rendkívül népszerűvé válhat anélkül, hogy a világ pénzét elköltenénk a marketingjére. Ha pedig komolyabb külföldi értékesítésben gondolkodnánk, probléma az is, hogy ezekből a fajtáinkból ma már – nemzetközi léptékkel – édeskevés van. Na de a fogyasztó mostanában rendkívüli módon érdeklődik a ritka, egzotikus, helyi szőlőfajták iránt, miért ne guglizna rá például egy egri pincészet menoirjára?

A Jancis Robinson és munkatársai által kiadott szőlőenciklopédia, a Wine Grapes 1368 szőlőfajtát mutat be, a következő kiadás pedig állításuk szerint közel 1500-at. Ennél persze sokkal több borszőlő van a világban, Olaszországból és Portugáliából is mintegy 300 van a könyvben, de mindkét ország szőlészei hajlamosak azt mondani privát beszélgetésekben, hogy országuk fajtáinak a száma közelíti az ezret. Ebből a (minimum) 1500-ból

tíz-húsz fut be karriert.

Ez van, minden utcasarkon van egy csodálatos hangú gyerek, de csak néhány jut be az X-Faktorba, és onnan még hol van a nemzetközi hírnév… Ami természetesen nem azon múlik elsősorban, hogy milyenek a versenyző adottságai, hanem hogy milyen a marketing és mekkora a büdzsé, milyen eszközökkel lehet tolni, milyen amúgy az országimázs, tudunk-e mögé pakolni milliók által átélhető élményt? A nerello mascalesét nem azért imádják milliószor többen, mint az egri menoirt, mert jobb bor készíthető belőle, hanem mert szívesebben elképzelik a fogyasztók, hogy Taorminában lógatják a lábukat, mint a Csebokszári lakótelepen.

Egy helyivé lett nemzetközi

barna hord\u00f3k

Fotó: Vince Veras / Unsplash


Remek helyi fajtákból készült vörösboraink vannak, valóban. (A fehérekről ezúttal nem esik szó, ez a cikk az őshonos kékszőlők teszthez készült – szerk.) Szentesi József Tihanyi Kékjét imádom, bármelyik délelőtt innám. De a csókaszőlőjét is, ahogy a Szászi Pince filigránabb változatát mindenféle magyaros ételhez (de olaszhoz is). A Gere Járdovány szerethető, különleges, karakteres, nagy magyar bor. Balla Géza Feketeleánykái még soha nem hagytak cserben. Szekszárdon tudok tíz termelőt (Egerben ötöt), akiknek elegáns, feszes, könnyű, szépséges kadarkái sokszor elbűvölnek.

De ha külföldön kellene eladnom a magyar vörösborokat, a fentebbi problémák miatt

mégsem ezeket vinném.

Hanem vinnék szép és magabiztos kékfrankosokat, amik szinte minden évben jól beérnek, gyönyörűek, érthetőek, sok van belőlük (a leggyakoribb kékszőlő Magyarországon), és nem utolsósorban: sokan ismerik a fajtát, hála a sógorok áldozatos munkájának, ami a hazai vélekedéssel ellentétben nem hátrány, hanem előny.

Ezenkívül pedig vinnék csodálatos, érett, fűszeres, szedres, karakteres magyar cabernet franc-okat, mert sok magas színvonalú van belőlük, és főleg mert senkinek nem kell bemutatni a fajtát, de mégsem stipi-stopizta le még egy borvidék sem magának. Villány nagyon jól teszi, hogy rástartolt, a következő évtizedek nagy sikersztorija lehet a Villányi Franc-ból. Ott nem kell már imázst építeni, a szőlőfajta mindent kibrusztolt magának úgy, hogy még nem foglalt…

Szóval ha holnap fel kellene kerekednem és magyar vörösborokat kellene mutatnom a világnak, kezdeném sok szép kékfrankosunkkal, folytatnám nagy, büszke cabernet franc-jainkkal. És igen, a végére tennék mondjuk egy muskotályos illatú, sötét, már-már fekete turánt. Mert mint minden cikk, úgy minden kóstoló végére kell valami poén.

Szerző: Nagy Sebestyén borszakíró, a Borjour rendezvények szervezője, lapunk vaktesztjeinek rendszeres vendége, Pincelátogatás rovatunk visszatérő szerzője.