Melyiket válasszam? Az aszú évjáratai
Az aszú ötcsillagos évjáratában minden a helyére kerül, borász és fogyasztó is örvend. De mi volt a helyzet 2018-ban és 2019-ben?
Hát ilyet sem láttunk még soha! – hangzik el szinte minden második évjárat kapcsán a hegyaljai termelő szájából, ami világosan mutatja, mennyire nincs meg nálunk az olyan, századokra visszanyúló feljegyzett adattömeg évjáratainkról, amellyel a kevésbé hektikus történelmű európai borvidékek családi birtokai rendelkeznek. Igen, egy újszülöttnek minden vicc új, és a tokaji újjászületéssel ezt a tudáshalmazt is szinte a nulláról kell újjáépítenünk – ezért fontos az évjáratok elemzése, a tanulságok feljegyzése, hogy utódainkat kevesebb meglepetés érje, tudják majd, hogyan kell a legváratlanabb szőlőélettani fordulatokra is reagálni. Az évjáratok általános minősítése viszont már más kérdés – az meglehetőst ingoványos mezsgye…
Mi teszi az évjáratot?
Az üstökös éve, 1811, mindenki tudja, ötcsillagos évjárat; a kiegyezésé is kapott egy négyest, s míg a filoxéra hegyaljai dühöngésének csúcspontján, 1888-ban is összejött a tökéletes aszús év, a trianoni békeszerződés idején még az elsőrendű tokaji szüret sem sok vigaszt nyújtott… A 18. század vége óta vezetett, egytől ötcsillagos jelölést alkalmazó, gyakorlatilag kizárólag az aszútermésen alapuló tokaji évjárat-értékelés böngészése csak addig érdekes, amíg nincs mögöttünk legalább egy tucat közelről megélt, végigkóstolt tokaji év: rögtön rájövünk, a valóság mennyire sokrétűbb.
Bő húsz esztendeje ráadásul már száraz borok, újabban pedig a pezsgő, sőt, akár a koktél is árnyalja a képet. Természetesen a száraz borban szép gyümölcsérettséget, jó savakat, édesben tiszta aszúsodást, gazdagságot, s mindkét kategóriában ráadásul tisztes mennyiséget hozó éveket könnyű hová tenni: ilyen 2013-as is, öt a csillag, nem is kérdés. Amint azonban a fentiek közül egy összetevő hiányzik, mindjárt nagy a szórás az értékelők körében. Vegyük, például, 2011-et: ami a vezető magyar borszakírónál 3 csillag, a tokaji borásznál 4, a brit Master of Wine-nál 2, az nálam 5 csillagot kap…
A helyiekkel beszélve gyakran mosolygok magamban azon, hogy egy-egy szőlész-borász évjáratítéletét mennyire meghatározzák a növényvédelmi szempontok is: 2018 kiváló, hiszen egy-két permetezési fordulóból meg lehetett úszni, viszont 2019 nem annyira jó, mert volt peronoszpóranyomás, gombás betegség miatt termésvesztés. Finnyás borfogyasztóként azonban – rideg, együtt nem érző módon – csak a végeredmény minősége, karaktere alapján ítélek, azt vizsgálva pedig 2019 összességében kétségtelenül fölénybe kerül.
Az évjárat persze nem más, mint maga az időjárás, amely a növényvédelmen kívül minden mást is meghatároz: érettséget, savat, alkoholt, botritiszt… Nézzük, hogyan is alakult a két „tárgyi” évben.
Időjárási viszontagságok
A márciusi fagyos napok után az időjárás szinte átugrotta a tavaszt, és áprilisban már 25 °C-os hőmérsékleteket is mértünk. Ez hirtelen lódította meg a szőlő növekedését: az általában június első hetében kezdődő virágzás május végére a borvidék java részén lezajlott, s a növény a száraz, forró nyár végéig nem is húzta be a féket. Augusztus közepén azután kapkodva fogott mindenki a szürethez, rohanva mentek fel az alkoholok, estek a savak. Volt, aki már augusztus 13-án szedte a korán érőket, de különös nehézséget okozott, hogy a fajták összeértek: a furmint és sárgamuskotály között normál esetben két-három hét eltérés is lehet biológiai érésben, most meg egy időben állt készen mindkettő.
Mindez komoly logisztikai kihívást jelentett. Bár legtöbben valószínűleg szívesen behozták volna a gombás betegségektől mentes, makulátlan alapanyagot mind száraz bornak – a 2013-as és 2017-es édesekből még volt raktáron bőven –, az elszaladó mustfokok miatt mégis sok maradt kint: nem volt mit tenni, mint várni az aszúsodást. Az viszont nem akart jönni. A száraz meleg az ősz folyamán is folytatódott, töppedt, mazsolásodott a bogyó, de a botritisz csak imitt-amott ütötte fel a fejét. A Tokaji-hegy környékén rózsaaszúnak hívják azt a jelenséget, amikor a gyorsan felszáradó reggeli ködpára nyomán pontszerűen jelenik csak meg a botritisz, a gombaszálak azonban nem terjednek szét a bogyófelszínen.
2018: nem füstölt a fürt
„Nem füstölt a fürt”, ahogy a helyi gazdák mondják, amikor szamorodniszedéskor nem szállnak fel a gombaspórák. A teljes termésmennyiség az előző évhez képest 30%-kal magasabb volt. A lejelentett aszútermés a 2017-esnek kevesebb mint felét tette ki – sőt, még a hasonlóan száraz 2015 szintjét sem érte el. 2018 inkább a szép, tiszta ízű, a mai tokaji furminttól, hárstól elvárt öt-hat éves minimális eltarthatóságot stabilan hozó, a fát az átlagnál nehezebben integráló száraz boroké, amelyektől azonban ne várjunk évtizednyi életet, mint 2017-es vagy 2013-as társaiktól. Nem is csoda, hogy volt termelő, aki 2018-at látva azonnal visszavonta forgalomból 2017-es szárazait, és kitette helyettük a piacra 2018-at. Jó döntés, fogyasztóként mi se tartogassuk sokáig ezen esztendő száraz tokaji borait.
A savhiány az édes borok jellegére is rányomja bélyegét. Ezen a téren inkább a kései szüreteknek kedvezett az év. De a 80 és 120 g/l-es édességtartományban azért szép egyensúlyú szamorodnikkal is találkozunk. Nem a mélyen botritiszes, gombás, naspolyás karakterek ezek, inkább az érett gyümölcs viszi őket. A termelők részéről jó ötlet volt új hordót bevetni. Nemcsak a tanninok egyensúlyt megtámogató hatása miatt, hanem mert érdekes módon a fás ízek kifejezetten jól állnak ezeknek a boroknak. Az aszúkban tiszta aromák, de klasszikus, intenzív botritiszes jegyek hiánya és mézes édesség dominál.
2019: klasszikus tokaji jelleg
2019 ezzel szemben sokkal kiegyenlítettebb évjárat. Az áprilisi és májusi esők részben visszapótolták a talajok 2018-ban megcsappant vízkészleteit, a szőlővirágzás rendes ütemben, a csapadékmentes kora júniusban történt meg. A nyár során azután a kánikulai napokat egy-egy nagy tömegben lezúduló eső szakította meg. Ennek nyomán a befülledő ültetvényeken előszeretettel szaporodtak a gombás betegségek, még a peronoszpóra is. Ez, a lisztharmattal ellentétben ritkán növi ki magát súlyos problémává a borvidéken. Az évjárat tehát nem volt mentes növényvédelmi kihívásoktól. Azonban a kedvezően elnyúló tenyészidőszak végén rendben megtartott savakkal jött be a száraz boros alapanyag, és az aszúsodás is szépen alakult. Érdekes, hogy a pozitív előjelek ellenére nekem úgy tűnt, nem várt senki nagyot ettől az évjárattól. Azután 2020. január végén a termelői évjáratkóstolón remek szerkezetű száraz tételekre kaptuk fel a fejünket. Ezek esetében bátran jósolható a 8–10 éves élettartam.
Az édes kategóriában a savszintek meglepő módon nem nagyságrenddel magasabbak, mint az e téren nyilván nem sokat produkáló 2018-ban. Viszont itt már könnyebben tetten érhető a botritiszes, klasszikus tokaji jelleg. Bár mennyiség szempontjából nem éri el 2013 vagy 2017 szintjét, illetve az aszúkat tekintve a savak is ezen két évjárathoz hasonló, átlagos szinteken alakultak, mégis 2019-et én az elmúlt évtized kiemelkedő évjáratai közé sorolom.
Érlelésre érdemes
Mindent egybevetve mindkét évjárat édes borainál jelenleg a 100-160 g/l maradékcukor-tartományban találjuk meg egyszerre a könnyű ihatóságot biztosító egyensúlyt és a komplexitást. 2018 inkább gyümölcsös vonalvezetésű, kvázi kései szüretes jelleget hordoz. 2019-ben már jobb eséllyel jelennek meg a klasszikusabb, botritiszes tokaji jegyek. Ami az ezen szint fölé eső, vastag, gazdag ízeket, végtelen mézes édességet mutató tételeket illeti, érdemes figyelembe venni, hogy ezek mind friss palackozások. Első csúcsukat így várhatóan két-három éven belül érik el, 2025 környékén minden szempontból világosabban tudjuk majd megítélni őket. Vagy éppen érdemes lehet mindjárt húsz-harminc évre elfektetni ezen palackokat. Hadd fejlődjenek nyugodtan az egyensúly felé: izgalmas lesz 2050 körül visszakóstolni. A türelmetlenebbeknek addig is egy jó sós kéksajtot ajánlok melléjük.
A cikk a Vince Magazin 2022/11 novemberi lapszámában jelent meg.
Szerző: Somogyi Gergely
Címlapfotó: henry fournier/Unsplash
