Zala kincse: Bonne Chance

Szelíd lankák, hívogató erdők, köztük megbúvó, messzire világló templomtornyokkal díszített apró, meseszerű falvak, ahol hallgatni arany.

Bázakerettye már elég közel fekszik az országhatárokhoz, illetve a Bussay Pincéhez is – csak hogy adjunk egy kis támpontot a földrajzban kevésbé otthonosan mozgó borkirándulók számára is. Aranyló repceföldek és buja erdők váltogatják egymást, autónk vidáman feszül rá a dimbes-dombos kanyarokra,
mígnem elérkezünk egy park bejáratához. Behajtunk.

Ezt a parkot kicsit úgy érdemes elképzelni, mint egy üdülőtábort a nyolcvanas évekből: fák, fák, egy ház, majd megint fák, fák, kisvasút, ház – leszámítva, hogy a házak egységesen felújítottak, és nem kisdobosok, hanem az itt élők lakják őket. Vagy, mint ahogy később megtudjuk Verától, a Bonne Chance (a franciák ezzel a kifejezéssel kívánnak sok sikert, szerencsét – a szerk.) mindenesétől, az egykori vendégeik döntöttek úgy, hogy szeretnének itt ők is víkendházat. Az egész tényleg olyan, mint egy elvarázsolt erdő, itt-ott megszakítva szürreálisnak ható olajkutakkal.

Bonne Chance: étterem és szállás egy erdő közepén

Átkelünk a keskenynyomtávún, és begurulunk a Bonne Chance Étterem és Hotel parkolójába. Portás, a kutya tipeg elénk üdvözlésünkre, nyugodt kutyatekintetével felméri, hogy melyikünktől számíthat egy kis simogatásra. Körülöttünk madárcsicsergés, a fák között zúgó szél csak időnként billent meg egy falevelet.

Most mondanám, hogy ezt tudja a Bonne Chance, pontosan ez az a nyugalom, ami utolérhetetlen és utánozhatatlan, s ami egyben a térség legnagyobb turisztikai vonzereje is, de nem lenne igaz. A szállodához ugyanis kiemelkedő gasztronómiai rész is kapcsolódik, amely éppen most készül kitörni a korlátai közül. Ezt már Csatlós Csilla tulajdonos meséli.

„Alapvetően mi vidéki konyhával mentünk eddig. Célunk volt, hogy megmutassuk a régiót: a szarvast, a gombát, a dödöllét – a valóban autentikus dolgokat. Emellett a konyhának egy nem túl erős nemzetközi beszűrődése is volt. Mi most azt találtuk ki, hogy „13 év – 13 ország” jeligével elindulunk egy olyan étlappal, amelyen lesz zalai kóstolómenü: kilenc fogás és csak igazi zalai ételek. És mellette lesz egy 13 fogásos étlap, ahol minden egyes fogás más országot képvisel: lesz benne Svájc, Thaiföld, de francia és osztrák vonal is. Egy nyáron át azokat az ételeket, amelyek hazánkban egyébként csak Budapesten érhetők el, lehozzuk Zalába, és megmutatjuk az itteni közönségnek.”

A 13 év, a Bonne Chance életének a 13 évét jelenti: Csilla 2010-ben vette meg az akkori csődbe jutott panziót, és egy kis átalakítás (és néhány év) után sikerre vitte. Az éttermet Várvízi Péterrel (többek között az Onyxból lehet ismerős a neve – a szerk.) indította, akinek Csilla a mai napig is kikéri a tanácsait – már ami a menüt illeti; azt, hogy hogyan kell egy éttermet jól működtetni, bizonyára tudja. Második állásban ugyanis coachként dolgozik, és éppen éttermeket ránt ki válsághelyzetből.

Nem csinálni semmit

Bár a hely gerincét a szállás és az étterem adja, ha nem lennének kreatívak, télen ők is lehúzhatnák a rolót. Csapatépítőket, detox coachingot és tematikus főzőiskolás hétvégéket is tartanak, ami elég ahhoz, hogy a szezonon kívül is állandó telt házzal üzemeljenek. Pedig a bámulatos lokáció – és ezen nemcsak a fentebb leírt oázist értem, hanem azt, hogy innen akár a tengerpartra is el lehet egy napra könnyedén ugrani – önmagában is megkövetelne több figyelmet.

Talán mondanunk sem kell, hogy Csilla, aki a falu polgármesteri teendőit is ellátja, szintén nem tudna máshol élni. „Nagyon szeretek Pesten dolgozni, és nagyon szeretek onnan hazajönni. Szükségem van arra az energiára, ami egy nagyvárosban megvan, de életvitelszerűen számomra nem élhető. Itt viszont ki lehet kapcsolni.

Tévednek, akik azt hiszik, hogy a megállás egy döntés, és nem kell érte semmit tenni – ez nem igaz, szerintem csak tudatosan lehet. Akkor tudod megcsinálni, ha megszervezed, hogy ki tudj kapcsolni. A mai világ emberének pedig ez az, ami a legjobban kell: az, hogy lecsendesedjen, hogy megálljon. Hogy ne csináljon. Nem kell mindig csinálni valamit, hanem az is jó, hogy kiülsz oda a székbe, és nézel ki két órát a fejedből. Vagy elmész cél nélkül az erdőbe sétálni. És csak azzal, hogy sétáltál 5 km-t és visszajöttél, jobban érzed magad. Az a fajta pihenés, ami tulajdonképpen detoxikálás, itt nagyon megy. Ide ne hozz gépet, ne hozz telefont, itt nincs közösségi média. A vendégek pedig érzik a miliőt, és elfogadják, hogy itt más van. Itt lehet kártyázni, beszélgetni, vagy borozni órák hosszat.

Amit én nagyon szeretek, hogy a vendégek is kapcsolódnak egymáshoz: itt töltenek néhány napot, és a harmadik reggel már együtt látod őket kávézni. Annak a megélése szerintem óriási dolog a vendéglátásban, hogy értékes kapcsolatokat épít ki az ember. Odafigyelni a másikra, nem állandóan a telefonba mélyedni és posztolni, hanem helyette megélni a világot, és hagyni, hogy ez jó… Itt élvezheted azt, ami kint van. És én azt látom, hogy erre egyre nagyobb az igény.”

A cikk a Vince Magazin 2023/6. júniusi lapszámában jelent meg.

Szerző: Kalmár Borbála

Címlapfotó és fotók: Talabér Géza/Vince Magazin