ősz hajú férfi kék zakóban áll, mikorfonnal a kezében
Fotó: Bock Pincészet

„Optimista vagyok” – interjú a villányi legendával, Bock Józseffel

Milyen fordulópontok és mérföldkövek voltak azok, amik a 40. szüretig, valamint egy Vince Díj életműdíj-jelölésig repítették? Többek között erről beszélgettünk Bock József borászlegendával.


1997-ben már elnyerte az Év Bortermelője díjat és azóta is folyamatosan kapja az elismeréseket Ön és a Bock Pince. Ezúttal a Vince Díj borász életműdíjára jelölték. Mi a sikere titka?

Nagyon eredménycentrikus és maximalista vagyok, így neveltek, ezt tanultam a szüleimtől. Mindig azon dolgozom, hogy a lehető legjobbat hozzam ki magamból és a körülményekből. Miközben minden díj vagy jelölés egy hatalmas megtiszteltetés – ezúton is szeretném megköszönni azoknak, akik felterjesztettek, illetve szavaznak rám –, még ezek is arra sarkallnak, hogy még nagyobb lendülettel folytassam a munkát, a megkezdett utat. Mindent elkövetek, hogy aki eljön hozzánk, vagy csak a borunkat kóstolja, valódi élménnyel gazdagodjon.

A Bock család 1850 óta foglalkozik szőlőtermesztéssel és borászattal a Villányi borvidéken. Az 1948-ban született Bock József 33 évesen, édesapja halála után kezdett el önállóan bort készíteni, bár mellette még sokáig megtartotta állását (művezető-gyártáselőkészítő). 1997-ben elnyerte az Év Bortermelője címet, 2007-ben pedig a Magyar Köztársaság Érdemrend Lovagkeresztjével tüntették ki. A legelső hazai borászok közé tartozik, akik nevüket adták gasztronómiai vállalkozáshoz, ő a Budapesten nyílt Bock Bisztró társtulajdonosa volt.

A másik jelölt, Szepsy István a vele készített interjúbanSzepsy István a vele készített interjúban azt mondta, Ön érdemelné meg legjobban az életműdíjat. Itt az alkalom, hogy „visszavágjon" neki: miért a tokaji borászlegenda kapja meg a november 5-6-i Vince Gálán a díjat?

Érdekes egybeesés, hogy 40 éve, 1981-ben volt az első önálló szüretem és éppen azon a nyáron ismertem meg Szepsy Pistát. A villányi szakcsoporttal Tokajban jártunk tanulmányúton, és vele is találkoztunk. Első pillanatban lenyűgözött elhivatottsága, alázata, pedig akkor még nagyon nem tudtuk, hova futnak ki a dolgok. Nagyon inspiráló volt a megismerkedés. Ugyanakkor a harmadik jelöltről, Jásdi Istvánról is csak jót mondhatok, vele is közel 30 éve ismerjük egymást, ő is példamutató, fegyelmezett munkát végez. Felejthetetlenek a közös brüsszeli és hágai kóstolók emlékei, ahol kiderült, hogy mindketten rajongunk a friss a tenger gyümölcseiért.

Azt mondja mindig a lehető legjobbat igyekszik kihozni magából és a körülményekből. Mik voltak azok a lehetőségek a pályafutása során, amit úgy érzi, meg tudott ragadni?

Édesapám 1981-ben halt meg, akkor tulajdonképpen rám szakadt a majdnem egy hektár szőlő gondozása. Ő a boraival nagyon sikeres volt és én mindent megpróbáltam úgy csinálni, ahogy láttam, tanultam tőle. Ez sikerült, hiszen első borommal a helyi, majd a megyei, végül az országos versenyen is aranyérmet nyertem. Ez máris hatalmas lökést adott, tulajdonképpen ez vitt rá, hogy még komolyabban foglalkozzak a borral. Édesapámnak több olyan ismerőse, barátja volt, akik vásárolták a borait, de kapcsolatban állt szállodai vezetőkkel is. Ők kezdeményezték, hogy töltsem le a borokat és a szállodába már palackosan kerüljenek. 1987-ben kezdtem el palackozni, így 1992-ben már többek között az akkor újranyitó Gundel étterem hivatalos beszállítói voltunk. Amint lehetségessé vált, igyekeztünk minél előbb részt venni francia és olasz nemzetközi borversenyeken, valamint kiállításokon, az itt elért eredményeknek köszönhetően hamar ismertté vált a nevünk. Az utóbbi 10-15 évben megerősödött hazai boros mezőnyre is egyrészt kihívásként, másrészt lehetőségként tekintünk, hiszen ebben a versenyben egymást húzzuk felfelé. Én általában optimista vagyok és bízom a jövőben.

\u00f6t f\u00e9rfi koccint a szabadban egy asztaln\u00e1l

Fotó: Bock Pincészet


Mint említette, éppen 40 éve zajlott az első saját szürete. Gondolkodott valaha rajta, mit szeretne elérni borászként?

Nem igazán, mert nem lehetett előre látni a dolgokat. Kis lépésekben haladtunk. 1991-ben már rendszeres beszállítói voltunk budapesti éttermeknek, én mégis csak 1992-ben mondtam fel munkahelyemen, amikor már 2 hektáron gazdálkodtam és nem maradt egyszerűen erő a nyolc órás művezetői állás után a szőlőre. 1994-re kinőttük a családi pincét a Jammertálban, majd elkezdtünk építkezni, de akkor is azt gondoltam, 15 hektárnál nekem sose lesz több. Erre ma 90 hektárnál tartunk. Tulajdonképpen mindig csak belecsöppentem az újabb helyzetekbe és abból próbáltam kihozni a maximumot.