Szabó Győző saját otthonukban főzött nekünk – EXKLUZÍV KÉPEK

Szabó Győző válasz helyett inkább elhívott minket az otthonába, amikor azt kérdeztük tőle, ő milyen házimunkát végez otthon. A színész ugyanis beállt „a házimunka nem csak a nőké” szlogennel szeptemberben indított We Do Care kampány támogatói közé.

Korán érkeztetek – fogad Szabó Győző, amikor valóban negyed órával a megbeszélt 12 előtt betoppanunk hozzá. Két éve költöztek Rezes Judit színésznővel és két közös fiúgyermekükkel, Misivel és Gáspárral 12. kerületi otthonukba, ide hívta meg a vince.hu-t a színész, hogy egy ebéddel demonstrálja, ő valóban komolyan gondolja, nem csak a nőké a házimunka.

Amikor odaérünk, már javában a konyhában sürög. Judit sehol, nem ugrik elő egyik sarokból se, hogy „Győző, hogy fogod azt a kést?”. Persze, tudjuk, egészen a pandémiáig éttermet üzemeltetett, és amikor csak tehette, ő is beállt a pult mögé, valamint 2017-ben a Konyhafőnök VIP-ben is egész messzire jutott. Ezek kifejezetten mennek is a macsó-imidzshez, ami a szerepei, filmjei (mindenek előtt a Valami Amerika vagy a legújabb, önéletrajzi életrajzi ihletésű Toxikoma) alapján az emberek fejében él róla – a kiskötényben otthon serénykedő apuka és férj figurája annál kevésbé. Bevallom, volt bennem némi szkepszis, miután láttam a „házimunka nem csak a nőké” szlogennel futó kampány arcaként. Még azután is, hogy felhívtam, hogy házimunka gyanánt nem szokott-e főzni véletlenül és azt mondta, hogy véletlenül de, és be is bizonyítja, ha szeretném.

Hajrá – válaszoltam és a nagy leleplezéshez vittem magammal tanúnak egy fotóst is Péter személyében.

Akit a rajtaütés ellenére máris biztat, hogy bármit fényképezzen, amit csak lát. Mutatja is hozzá rögtön a témát: az alapanyagok, edények még a legnagyobb munka közepette is katonás rendben várják a sorukat. „Szeretek mindent előkészíteni, nagyon fontos számomra a főzésnél a logisztika, sosincs rumli körülöttem. Eleve ilyen típus vagyok, de a Konyhafőnökre felkészülés során Varju Vili séffel még magasabb szintre emeltük.” Mint mondja, szőröstül-bőröstül szereti az ázsiai kultúrát, náluk hagyomány az, hogy főzés előtt mindent a legutolsó csavarig előkészítenek – még ha több órát vesz is igénybe. Mi viszont robogunk tovább, ugrunk pár száz évet, egészen a pulton sorakozó légkeveréses sütőig, a magát „mini konyhaként” hirdető robotgépig, a crépes sütőig és a legújabb szerzemény kontaktgrillig. Utóbbi ma még szerephez jut, tudjuk meg, a második fogás fog ott készülni.

– Na de mi lesz az első? – vetem közbe félszegen.

A válasz, ha lehet, még határozottabb:

– Fogok csinálni egy…még nem találtam ki…illetve még nem teljesen kristályosodott ki a képlet.

Az vigasztal, hogy nem jár jobban Judit és a legkisebb gyerek, Gáspár sem. Bár velük legalább közölte, milyen ebédre számítsanak, mikor hazaérnek a játszótérről, hatszemközt bevallja, egyáltalán nem biztos, hogy azt is kapják. Az improvizálást demonstrálandó a nekik szánt rizibizi zöldborsójának egy része a nekünk szánt étel serpenyőjében landol. Közben talál egy cukkinit a hűtőben, némi mérlegelés után az is hozzánk kerül. Győző olyan, mintha Heston Blumenthalt keresztezték volna a nosalty „mi van a hűtődben” maradék-generátorával.

Ő már 20 éve feltalálta a zero waste-et. Meséli, fiatal korában (mármint eggyel a Moszkva téri csalamádés hamburger és a VBK fémjelezte korszaka után) vendégségben sportot űzött abból, hogy mit tud összeütni, miután elhangzott az elmaradhatatlan „rendelni kéne egy pizzát, mert nincs itthon semmi” mondat. Mindig megoldotta, de azért – biztos, ami biztos – a „bármiből bármit” tudományát még tovább csiszolta a legendás séf, Bíró Lajos mellett. Egy ideje viszont már otthon éli ki a színpadon kívül is felbugyogó kreativitását – nagy örömmel, a két éve birtokba vett, saccra 20 négyzetméteres konyhát már kellően komfortos „játszótérnek” tartja ehhez.

Közben nagyjából körvonalazódik az ebédünk: paradicsom, pak choi, kuszkusz, füstölt lazac, keleti fűszer és a világ második legjobb olívaolaja (később lecsekkoltam – tényleg!) biztosan lesz benne.

„Fél éve nem igazán eszek húst. Egyik reggel úgy keltem fel, hogy nincs rá szükségem” – érkezik a magyarázat a hal mellé. Győző állítja, azóta kinyílt előtte a világ, rengeteg szuper zöldséget, gabonát, gombát fedezett fel. Halad is tovább a világkonyhával, a tabulé (petrezselymes bulgursaláta, aki nem tudná) már a kisujjában, most éppen a tazsinnal (marokkói egytálétel) ismerkedik. Nyugat felé már nem kacsingat, mint mondja, szinte mindent tud onnan, olasz vonalon egyenesen ő készíti „szerte a vidéken” a legjobb carbonarát. Amikor utóbbiról érdeklődöm, recept helyett a vallomás második felét kapom (talán most megfogtam?):

Nem meggyőződésből hagytam el a húst, egyszerűen nem esik annyira jól. De néha azért egy steak lecsúszik és elcsábulok a KFC-be is.

Kapóra is jött neki a váltás, mert elkezdett nagyon odafigyelni a formájára. Az új étrendnek és a régi edzésnek hála egy év alatt tizenöt kilót fogyott. A családban azért nem vezetett be zöldségdiktatúrát, ezt bizonyítandó megmutatja a betárazott legkülönbözőbb kolbászokat, felvágottakat – és természetesen a crépes sütőt már megint.

Lassan megértem, mire ez az állandó rivaldafény, ő a család kis kedvence – a gyerekeké legalábbis biztosan. Gyakran készül ezen mindenféle ízű, formájú palacsinta. Ez Győző reggeli feladata, az iskolatáska összepakol(tat)ása Judité, „ő sokkal jobban képben van ebben”. A palacsinta megkülönböztetett státuszát jól mutatja, hogy a bejárati ajtó melletti krétatáblán a telefonszámok, elintéznivalók kavalkádjában a receptje is helyet kapott. Míg én ezt tanulmányozom, Győző pörög tovább, de azért közben elhagyja a száját egy emlékezetes mondat:

Nekem a főzés a jóga.

A „jógagyakorlatokat” az internetről, könyvekből lesi. A második fogásunkat például, ami – mint ezen a ponton kiderül – egy lazacos, krémsajtos, avokádós wrap lesz, előző nap leste a netről. Amikor pedig pár éve megállapították, hogy Misi fia gluténérzékeny, egyből felhívott a témában járatos gasztrobloggert, Kohári Évát, hogy ellesse tőle a gluténmentes kenyér-, zsömle- és linzersütés mikéntjét. Utóbbi az első édesség, amiről szó esik, le is csapok a lehetőségre. Jól éreztem, Győző nem kifejezetten édesszájú, annak ellenére, hogy édesapja hivatásos cukrász.

Iskolában, a nagyszünetekben, miközben a többiek szendvicset, ő cukrászsüteményt majszolt – úgy tűnik, egy életre elegendőt.

Édesanyja otthoni főztje viszont nagy hatással volt rá. Imádott vele panírozni, vagy a többi nyírségi asszonnyal csigatésztát készíteni. Győző két éve veszítette el édesanyját, messze földön híres töltött káposztáját soha nem tudta megfelelően reprodukálni, a lapcsánkáját annál inkább. „Kétszer reszelem le a krumplit a sajtreszelő legapróbb likain, a végén egy pépet kapok, ahhoz adok tojást és nagyon kevés lisztet. Mindenki el van ájulva tőle.”

Ezek után valószínűleg senkit nem lep meg, hogy a színész mindenevő. Csak hogy értsük: a pacal imádnivaló, a rántott velő a világ a legjobb dolga. Egy lakatlan szigetre spenótot, sajtot és bort vinne magával.

Bort minden este iszik egy pohárral, miután hazaért az előadásról és még kattog az agya. Méretes borhűtőjükben a mátrai, pannonhalmi bor, a tokaji Mad Bubbles dobozos fröccs és a tizenkét éves rum jól megfér egymás mellett.

Ezen a ponton muszáj megállnunk, ugyanis történelmi pillanathoz érünk. Hosszas unszolás után Győző végre megengedi, hogy segítsek neki: pisztáciát hámozhatok, ami azért kell, hogy egy kis roppanós is kerüljön az ételbe. Ez engem annyira lefoglal, hogy nem kérdezek, így jobb híján ő közvetít: éppen a spenót rottyan egyet még gyorsan, aztán kész is az ebéd. Ami távolról sem jelenti azt, hogy enni is fogunk, most jön ugyanis a tálalás, a kompozícióhoz pedig a séf úr egy olyan tányért gondolt ki, ami csak a nyári konyhában van. Irány tehát a nyári konyha!

A nyári konyhát tessék szó szerint érteni: a lakásukhoz tartozik egy privát kert, annak a végén van egy szabályos épület, kőből épített kemencével, hűtővel, mosogatóval, szekrényekkel, TV-vel.

Győző nyáron gyakorlatilag ki szokott költözni.

Végülis: minden megvan itt, a Judittal együtt gondozott konyhakert tényleg egy karnyújtásnyira. Miközben sétálunk vissza a házba, névsorolvasást is tart: paradicsom, bazsalikom, citromfű, petrezselyem, snidling, menta… és itt elvesztem a fonalat.

Fent még percekig bíbelődik a tálalással, törölgeti a tányérról a nedvességet, formázza a zöldséges-kuszkuszos halmot, jengázik a tetejére szánt lazacszeletekkel. Mielőtt még azt hinném, ez a műgond csak nekünk szól, azt javasolja, kérdezzem meg Juditot, ha visszaérnek. Judit nem ér vissza, amíg mi ott vagyunk, de már nincs is rá szükség, saját szememmel meggyőződhettem róla, hogy Győző a szó legjobb értelmében vett konyhaművész. Egyébként meg végzett grafikus, ami újabb magyarázat a kompozícióra.

De egyszer az alkotó is megpihen – legalábbis egy pillanatra. Mire Péter meg én körbeálljuk a tányért, hogy nekilássunk a fotózásnak és a gyönyörködésnek (ki-ki képességei szerint), Győző már a lazacos wrapot készíti elő. Közben elárulja, éppen nemrég határozta el, ha még egyszer az életben éttermet nyit, az egy wrapozó lesz. „Bármit lehet bele rakni, nagyon szeretem ezt a játékot.” A wrap is hamar megsül, úgyhogy most már végre tényleg eszünk! Magukra az ételekre nem érdemes sok szót vesztegetni: gusztusosak, ízletesek, ötletesek, szuperek.

Búcsúzáskor, talán látva, hogy nem erre készültem, Győző kérdés nélkül valami mentőövfélét dob felém. „A mosogatógépet nem használom, inkább mindent azonnal elmosogatok főzés közben, azért is, mert még újra szükség lehet rá. A porszívózást, mosást, teregetést pedig főleg Judit szokta csinálni, de tudom én is, hol kell bekapcsolni a gépeket. És hát azért, kampány ide vagy oda, valamit nekik is kell hagyni” – mondja és nevet.

Én meg, miközben tele hassal és tele élményekkel húzom a cipőmet, jobb híján nyugtázom magamban, hogy az öngólt is felírják szépítő találatnak, és hogy azért az elhallgatott carbonara recept körül valami sántít. Épp ezen morfondírozok, amikor derült égből Győző visszahív az ajtóból: „Majdnem elfelejtettük a carbonara szósz receptjét. A titok egyrészt, hogy az olaszok híres tokaszalonnájának, a guincalénak a kiengedett zsírján készül, a másik pedig, hogy a hozzákevert tojás sárgáját nem szabad 72 foknál melegebbre hevíteni, mert akkor betúrósodik. Nagyon lassú tűzön kell krémesre főzni. Ennyi az egész.”

Mit lehet ehhez még hozzátenni? Valóban: ennyi az egész.

Szerző: Geri Ádám
Címlapfotó: Jekken Péter