borospalackok, előttük fehér felirat

Sztálin borospincéje: szakkönyv a profiknak, krimi a laikusoknak, útikönyv mindenkinek

A Sztálin borospincéje című könyvvel többféle érdeklődésű embernek is örömet tudsz szerezni karácsonykor, nemcsak borrajongóknak. De lesznek olyanok is, akiknek viszont biztosan nem.


Két, muzeális borokkal foglalkozó szakértő egy agyonmásolt, hibás angolságú listát kap a 90-es évek végén. A dokumentum állítólag a Szovjetunió egykori rettegett vezetőjének, Joszif Visszarionovics Sztálinnak a 150 éves borokat is tartalmazó gyűjteményéről készült leltár. A lista mellé egy ajánlat is érkezik: 1 millió dollárért eladó a Grúziában a semmiből felbukkant, nehezen felbecsülhető értékű készlet. A két ausztrálban természetesen van annyi kíváncsiság és „nyereségvágy", hogy azonnal elutazzanak az éppen a vadkapitalizmus korszakát élő egykori szovjet tagállamba, hogy kiderítsék, tényleg létezik-e a több tízezres készlet, amit a legenda szerint a kommunista vezér a nácik elől menekített szülőhazájába.

​Miért krimi?

Bár a fenti történet valóságos eseményeken alapul, a Sztálin borospincéjének cselekménye egyértelműen a krimiket idézi. A rendszerváltás utáni Kelet-Európa zavarosában a leírás alapján Grúzia külön kategóriát képviselt: a helyiek ruházatának alaptartozéka volt a pisztoly, versenypályának tekintették az autóutakat és persze minden külföldire ferde szemmel néztek. A két főhősnek ilyen körülmények között kellett lavírozniuk a cél felé, ráadásul úgy, hogy közben nemet mondanak egy a Sztálin-boroktól teljesen független üzletre, amihez végképp nem fűlik a foguk. És mint tudjuk, a legjobb rendező maga az élet, hiszen a végén onnan érkezik az átverés és így a csavar, ahonnan a legkevésbé várták volna.

​Miért szakkönyv?

A bevezetőben említett borlista részleteinek kibontakozása közben érdekes történelmi tabló tárul az olvasó elé az orosz és szovjet vezetők italfogyasztási szokásairól: az 1894-ig uralkodó III. Sándor cáréról éppúgy, mint a kormányzás helyett inkább a féktelen tivornyákat választó II. Miklóséról végül pedig a munkáscsaládból származó Sztálinéról. Betekintést nyerhet továbbá érintőlegesen a bor bölcsőjének számító Grúzia borászati hagyományaiba, és a szövevényes ügy végén megismerheti belülről a világ legdrágább édes borait készítő Chateau d'Yquemet, ahova még a jegyzett ausztrál szakember is csak protekcióval nyer bebocsátást. Mindeközben a végkifejlet valószínűleg még a borban járatos embereknek is újdonság lesz, hiszen nem járta be a sajtót a „Sztálin pince" elárverezésének híre, annál is inkább, mert erre nem soha nem került sor.

​Miért útikönyv?

A könyv látlelet a rendszerváltás utáni, éppen átalakulásban lévő Kelet-Európáról, amikor nem igen lehetett tudni, ki kivel van, kivel kell például tárgyalni egyáltalán az állami tulajdon megvételéről (ha még egyáltalán az államé volt a tulajdon), miközben a pincekulcs fizikailag még mindig a szakszervezetisnél van. Ugyanezek a folyamatok többé-kevésbé így zajlottak Magyarországon is, vagyis aki szeretné felidézni, vagy később születettként könnyed formában történelemleckét venni, annak ez is egy forrás lehet.

​Miért nem tökéletes könyv?

A könyv második fele, vagyis a Grúziából történő hazatérést követően nagyon lelassul a cselekmény. Sok olyan momentum kerül részletesen leírásra, ami az előbb említett egyik funkcióhoz sem ad hozzá: nem tudunk meg többet a borokról és a cselekmény se jut előrébb egy lépéssel. Kevesebb oldalon, vagy ugyanennyi oldalon, fotókkal kiegészítve jóval feszesebb, izgalmasabb lett volna a végeredmény. Emiatt előfordulhat, hogy lesz olyan, kevésbé türelmes olvasó, aki félúton megköszöni és leteszi a könyvet.

Ezzel együtt egy könnyed karácsonyi ajándéknak még mindig bekerülhet a fa alá, simán elképzelhető, hogy a boros érdeklődés mértékétől függetlenül több kézen is át fog menni a családban.