Gere Attila Pincészete: mai mondanivalóval, stabil gyökerekkel

Már jó ideje benne járnak a generációváltás folyamatában; Gere Attila elegánsan engedi át a stafétát lányának, Andreának, aki férjével együtt vezeti a mai kor üzleti kihívásainak megfelelő pincészetet, miközben a hagyományokat is őrzi.

Mekkora jelentőségük van a szakmai elismeréseknek, és milyen jövőbeli feladatok előtt áll az idén az Év Pincészete díjjal kitüntetett Gere Attila Pincészete? Mit jelentenek a generációs különbségek apa és lánya között? Villányban kerestük fel őket.

VINCE: Sok mindent meghatároz, hogy mikor születtünk, az életkorunk pedig általában befolyásolja, hogy kit tartunk fiatalnak vagy idősnek. Mit jelentenek ezek a fogalmak számotokra?

GERE ATTILA: Ha az életkort nézzük, akkor már idős vagyok, de nem érzem magam annak. Az más kérdés, hogy éppen ideje volt átadni a borászat vezetését Andinak, mert az a feladat már meghaladja az erőmet. Ez már nem ugyanaz a világ, mint a miénk volt. Mi könnyebb helyzetben voltunk, már csak azért is, mert nem volt ennyire telített a piac. Ha az ember ráadásul jó bort is készített, akkor pláne könnyen érvényesülhetett.

Andi több mint húsz éve dolgozik a borászatnál. Sosem volt direkt kimondva, hogy mostantól ezt vagy azt ő csinálja, hanem automatikusan hozzá kerültek bizonyos feladatok. Először az internetes dolgok intézése, aztán a kereskedelem, én pedig egyre inkább csak a helyi munkával foglalkoztam.

GERE ANDREA: Mindig újra kell definiálnom, hogy ki a fiatal és ki az idős. Nemrég ért az a kellemetlen felismerés, hogy egy velem egykorú házaspárt az étteremben dolgozó kollégák középkorúnak neveztek. Először meglepetten néztem rájuk, aztán rájöttem, hogy végül is valóban azok, ahogyan én is. A fiatalokat már nem mindig értjük, pedig őket is meg kell szólítanunk. Igaz, hogy a Gere Pincészet elsődleges célközönsége nem a 18–20 éves korosztály, mert a komolyabb vörösborokat általában a 30, 35 felettiek értékelik, de gondolnunk kell arra is, hogy a mai huszonévesekből gyorsan harmincasok lesznek.

VINCE: Ha az évek múlását a borkészítésre vetítjük le, mennyire változott meg az évjáratok tervezhetősége?

GERE ATTILA: Ha a tendenciákat nézzük, akkor világos, hogy mire kell odafigyelni. A csapadék hiányának problémája jóval korábban jött el, mint amire számítottam. Most ott tartunk, hogy három évjáratban bizonyos helyeken szinte nem is szüreteltünk. Amikor hízni kellett volna a szemeknek, teljes szárazság volt. Olyan technológiát kell előnyben részesíteni a jövőben, ami megfogja a hegyen a lehulló csapadékot, illetve az öntözés bevezetésével is számolni kell; egészen biztos, hogy visszahozná az árát.

VINCE: A technológiai újítások is szakadékot jelenthetnek a különböző generációk tagjai között, de mintha nálatok ezzel nem lenne probléma.

GERE ANDREA: Apa mindig úttörő volt, sosem volt baja azzal, hogy újítani kellett.

GERE ATTILA: Az élet előbb-utóbb úgyis rákényszeríti az embert az újításokra. Szerintem például a zöldmunka során a hónaljhajtások kitörését simán meg lehetne oldani géppel, egy optikai válogatóval, mivel azoknak a hajtásoknak mindig világosabb a színük, mint a többi levélnek. A feldolgozásban már használnak ugyanezen az elven működő gépeket, de a szőlőben tudtommal még nem.

GERE ANDREA: Igyekszünk látogatni a nemzetközi szőlészeti, borászati kiállításokat; nyitottak vagyunk a technikai újdonságokra, de nem szeretnénk űrállomásszerű borászattá válni. A bornak eleve van egy tradicionális beágyazottsága, és ehhez ragaszkodunk. Időnként meg kell újulni, és kell, hogy legyen mondanivalónk a mai világ számára, de a gyökereink stabilan ugyanott vannak.

VINCE: Jelentős újítás volt a szőlőmag-feldolgozás és az Andrea Gere Skin Care szépségápolási vonal bevezetése is. Bátran léptétek meg ezeket, vagy volt bennetek óvatosság?

GERE ATTILA: Nagyon sok mindennek a tudatlan ember bátorságával mentem neki. Volt egy elképzelésem, hogy ezt meg lehet csinálni, „csak” a feltételeket kell hozzá megteremteni – az ilyesféle helyzetek mindig felvillanyoztak. A szőlőmag megőrléséhez először meg kellett találni a megfelelő gépsort, kerestük is szerte a világban, de kiderült, hogy nincs ilyen. Végül úgy állt össze a feldolgozó, hogy csak egyetlen gép jött Amerikából, a többi mind magyar gyártású. Aztán amikor már sikerült mikroőrleményt és olajat előállítani a szőlőmagból, akkor jött Andi gondolata, hogy készítsünk szépségtermékeket is.

VINCE: Mekkora rizikó volt belépni a szépségtermékek piacára?

GERE ANDREA: Nagy, mert a bor és szépségápolás két teljesen más ágazat. Nálunk mindkettő a szőlőre épül, és bár vannak metszéspontok, egészen másképp kell értékesíteni, más a célközönség is. A szőlőmagolajat használták már korábban is a kozmetikai iparban, csak az a szőlő nem ilyen minőségű szőlőtermő területről származik. Mi terméskorlátozással dolgozunk, és bioültetvényeink vannak, mindezek miatt az olaj hatóanyagtartalma sokkal magasabb. Eleinte a szálloda wellnessrészlegén vezettük be ezeket a termékeket, és sok vendég jelezte, hogy szívesen vinne belőlük otthonra is, ez gondolkodtatott el. A szépségtermékek megalkotása többéves folyamat volt. Svájci fejlesztőkkel, számos szaktanácsadóval, bőrgyógyásszal dolgoztunk együtt, majd a dizájn megtervezésével zárult. 2016-ban kezdtünk el foglalkozni vele, és 2019 novemberére készültek el a termékek. Az utolsó fázis egybeesett a pincészet arculatváltásával, akkoriban dolgoztunk az új logón, az új címkéken.

VINCE: Attila, te könnyen rábólintottál arra, hogy elindulhat a cég kozmetikai vonala is?

GERE ATTILA: Igen. Andi megkérdezett, én meg mondtam, hogy csináld. „Jó, de apa, ez sok pénz lesz…” – mondta, mire én azt feleltem, hogy majdcsak kiböjtöljük.

VINCE: Ha komolyabb megfontolás nem volt mögötte, akkor ösztönösen döntöttél?

GERE ATTILA: Igen, engem általában az ösztöneim vezérelnek. Soha életemben nem ültem le az asztal mellé kiszámolni, hogy valami nyereséges lesz-e. Annak kell lennie. Ha az ember jól és odafigyeléssel csinálja, akkor nem lehet más. Nem sokkal az után, hogy elkezdtem dolgozni – erdész az eredeti szakmám –, megbíztak az újpetrei téesz erdészeti ágazatának vezetésével, ami már évek óta veszteséges volt. Én viszont nem viseltem el, hogy amit vezetek, veszteséges legyen, nem engedte a lelkiismeretem. A következő évben nyereséges lett, aztán így ment ez egész életemben. A jó teljesítményhez természetesen minden dolgozó munkájára, szorgalmára szükség van, és lennie kell főnöknek is, aki kézben tartja a dolgokat. Minden évben el kell nekik mondani – és most már Andikám is mondja –, hogy kenyeret csak abból lehet osztani, amit megtermeltünk.

VINCE: Andi, neked hogy megy ez a fajta főnöki magatartás?

GERE ANDREA: Nagyon nehéz megtalálni a balanszot a humánus bánásmód és a számonkérés között. Mi családi cég vagyunk, ahol tudunk, segítünk a kollégáinknak, mindent meg lehet beszélni velünk. Úgy igyekszünk megkövetelni a munka elvégzését, hogy meg is értsék, ez mindannyiónk érdeke; ha megőrizzük a borászat renoméját, akkor a következő éveink is stabilak lesznek.

GERE ATTILA: Anditól szerintem már jobban tartanak, mint tőlem, van respektje. Én már a koromnál fogva is elnézőbb vagyok, ő viszont mindent észrevesz.

VINCE: Hány alkalmazottatok van?

GERE ANDREA: Százan dolgoznak a cégnél – a fele a szállodában és az étteremben, a többiek a pincészetben –, plusz az idénymunkások. Nem kis felelősség száz emberért és az ő családjaikért felelősséget vállalni. Apának nagyon jó szenzorai vannak az emberekre, könnyen megtalálja a hangot mindenkivel, ebben ő ügyesebb. Az is nehezítő tényező, hogy egyre diverzebb az összetétel: huszonévesek és hatvanévesek is dolgoznak nálunk, és nagyon eltérően állnak a munkához. A generációváltás, megújítás terén szakmai segítséget is igénybe veszünk, mert azt szeretnénk, hogy a régi értékek ne sérüljenek, de a cég mégis meg tudjon felelni a mai kor kihívásainak.

GERE ATTILA: Korábban sosem tulajdonítottam különösebb jelentőséget annak, hogy mit építettem fel. Menet közben jöttek az újabb és újabb gondolatok, hogy mit kéne még megvalósítani. A külföldi utak voltak az igazi doppingszerek; látni, hogy az olaszok, franciák mit, hogyan csinálnak, miben jobbak, mint mi. Aztán ahogy az embernek egyre kevesebb információja van, egyre kevésbé lesz alkalmas cégvezetésre. Régebben számos közfeladatom volt – hegyközségi elnök, önkormányzati képviselő, sportköri elnök voltam –, emiatt is sok irányból jöttek a hírek. Aztán ezeket szépen lassan leadtam. Mivel egyre kevesebb információval rendelkezem, már nem tudnék jó döntéseket hozni.

VINCE: Kevesen látják ennyire reálisan saját magukat.

GERE ATTILA: Tényleg nem csináltam nagy gondot a visszalépésből. Meg hát Andikát jól ismerem, teljes lelki nyugalommal lehetett neki átadni a pincészetet.

VINCE: Az elismerések azért csak kiemelték, hogy milyen nagy dolgot teremtettetek. 2024-ben megkaptátok az Év Pincészete címet, amelyet a Magyar Bor Akadémia, a Hegyközségek Nemzeti Tanácsa és a Magyar Szőlő- és Bortermelők Szövetsége ítél oda.

GERE ATTILA: Megdolgoztunk érte, de sosem az elismerésért dolgoztunk. Jó borok kerültek ki a piacra, ezáltal lett hírnevünk.

GERE ANDREA: Jólesik az embernek, amikor a szakmai közösség is értékeli a munkáját. Abból még nyilván keveset érzékeltem, de apa pont 30 éve kapta meg az Év Borásza díjat, az is egy mérföldkő volt. Szerencsére folyamatosan kapunk pozitív visszajelzéseket, mindig jó érzéssel tölt el, amikor estefelé érkeznek a fotók, sms-ek, hogy épp melyik borunkat nyitották ki – ilyenkor érzi az ember igazán, hogy érdemes ezt csinálni.

VINCE: Attila anno a felesége révén került Villányba, úgy szokta mesélni, hogy szombaton volt az esküvő, és hétfőn már kint állt a szőlőben az apósával. Pár évtizeddel később Andi férje került abba a helyzetbe, hogy akarva-akaratlanul is veletek dolgozik. Erős női energiák érvényesülhetnek azért nálatok… Bár anyukád nincs előtérben, de biztosan neki is sok mindent köszönhettek.

GERE ANDREA: Anya még most is biztosítja nekünk a háttérországot, vigyáz a gyerekekre, főz, rengeteg dolgot intéz. És mindennap bent van a szállodában is. A vendégeknek sokat számít, hogy látnak valakit a családból, anyukám pedig szívesen megy oda hozzájuk, megkérdezi, hogyan érezték magukat. Apa és a férjem esetében egy kicsit azért más a kontextus: Kristóf már egy hatalmas konglomerátumhoz csatlakozott. Biztos, hogy ez egy nehezített pálya, mert nincs alternatíva: engem csak Villánnyal és a borászattal együtt lehet választani, de szerencsére ez nem okozott neki problémát. Sokáig külföldön élt, már vágyott haza, és az édesapja révén jelentős boros-gasztrós háttérrel is rendelkezik.

VINCE: Mi az ő területe a borászaton belül?

GERE ANDREA: Nagyon sok operatív feladatot vett át apától, a hétköznapi munkákat – mint amilyen a szüret is – ő irányítja, és vezeti a Gere & Schubert pincészetünket. Együtt jövünk-megyünk, prezentálunk, apa ebben már kevésbé vesz részt. És hát ott vannak a gyerekeink is, három- és ötévesek a fiaink, velük is van feladat bőven.

VINCE: Most a boraitok 20-25 százaléka megy külföldre. Vannak régiók vagy országok, ahol úgy látjátok, hogy nyitottabbak a Gere-borokra?

GERE ANDREA: A jó borok szerintem mindenhol megtalálják a piacukat, ha az adott régióban van az embernek egy jó kereskedője. A magyar borokról beszélni kell a külföldieknek, energiát fordítani a bemutatásukra, enélkül nem veszik le őket a polcról – ellentétben a francia vagy az olasz borokkal.

VINCE: Az, hogy bio minősítéssel rendelkeztek, ráadásul már elég régóta, biztosan jól cseng mostanában mindenhol.

GERE ATTILA: Az volt az alapgondolatom, hogy a nálunk alkalmazott terméskorlátozás miatt eleve ellenállóbb a növény, ezért simán meg lehet védeni azokkal a szerekkel, amelyek a bióban engedélyezettek. És ez be is jött. Semmivel sem szüreteltünk kevesebbet, mint akik konvencionálisan védekeztek. 15-16 éve kezdtünk átállni, és tíz éve tanúsítványunk is van róla, hogy bio szőlőművelést folytatunk.

VINCE: Az unokákra, a következő generációkra már eleve tiszta, organikus szőlőt hagytok. Andi, te gyerekként sokat voltál kint a szőlőben, most a gyerekeidet is gyakran viszed ki magaddal?

GERE ANDREA: Igyekszünk gyakran kimenni velük a szőlőbe, fontosnak tartjuk, hogy lássák, de annyit nincsenek kint, mint amennyit én voltam. Gyerekkoromban a nagyszüleim is a szőlőben dolgoztak, így nem volt, aki otthon vigyázzon ránk, ezért vittek ki minket a tesómmal. Ott voltak az unokatesómék is, jól eljátszottunk négyen a szőlősorok között. Főleg a kisebbik fiam, Áron imád kimenni a szőlőbe, vagy eljönni velem a pincébe. Szüretkor minden sorba beintegetett a szüretelőknek, a traktorosok pedig szinte félistenek számára. Nemrég Budapesten töltöttünk néhány napot, kérdezte is, hogy „anya, itt hol vannak a traktorok?”, mondtam neki, hogy itt nincsenek, de sok minden más van helyettük.

 A cikk a Vince Magazin 2024. decemberi lapszámában jelent meg. A magazin kívánt lapszáma vagy akár előfizetés is megrendelhető a HG Média webshopjában.

Szerző: Tiefenthaler Eszter
Címlapfotó: Hirling Bálint