800 év a palackban, avagy mit csinál egy olasz márki a 21. században?

Az immár Magyarországon is kapható San Leonardo borok Olaszország egy eddig ismeretlen arcát és történetét mutatják meg.

Mit csinál egy olasz márki a 21. században? Természetesen bort! Ráadásul jó bort. November 12-én a magyar borbarátok is testközelből tapasztalhatták ezt meg a budapesti Pomo D’oro étterem borvacsoráján. A Dolomitok könnyei 7 felvonásban – Cantine San Leonardo élmény vacsorán ráadásul nemcsak az bizonyosodott be, hogy a San Leonardo borok milyen jól passzolnak a magyar konyha alapanyagaihoz (mint a kecskesajt, a sütőtök vagy éppen a marhahús), a személyesen jelen lévő birtoktulajdonos, Anselmo Guerrieri Gonzaga elbeszéléséből az is kiderült, hogy a mai világban is lehet a hagyományokra építve sikert elérni.

Szerzetesi gyökerek

Az Észak-Olaszországban, Trento tartományban (más néven: Trentino), Veronától 45 kilométerre található San Leonardo története 1215-ben kezdődött – szerzetesek kolostoraként. Az alapító keresztesek ajtaja az első pillanattól nyitva állt a megfáradt utazók előtt, s ivóvíz nem lévén, értelemszerűen bor is mindig akadt.

A 18. század elején a kolostort – több másikkal egyetemben – lefokozta a hatalmát féltő pápa. 1724-ben egy 18 éves pap vezetésére bízták a birtokot, a tapasztalatlan ifjú helyett azonban az erőskezű anyuka vette át az irányítást. Ő ismerte fel, hogy a környék adottságai megfelelnek a jó borok készítéséhez, ezért kötelezte a kolostor területeinek bérlőit, hogy évről évre több szőlőt ültessenek.

Anselmo Guerrieri családja 1741-ben szintén először bérlőként érkezett San Leonardóba, végül 1786-ban vásárolták meg a teljes birtokot. Nem tértek le a „Mamma” által kijelölt útról, bár mellette nagyjából önellátásra rendezkedtek be – még az 1960-as években is tartottak például szarvasmarhát. A bor számára a végső győzelmet csak Anselmo nagyapjának színre lépése hozta el. A nagypapa nagyon szerette a bort, ezért amikor rosszul tanuló fiával, Carlóval (Anselmo édesapjával) kezdeni kellett valamit, elküldte a svájci Luzernbe borászatot tanulni. Szerencsére Carlo kedvét lelte a dologban, és elvégezte az iskolát. Mégis, amikor 1956-ban, diplomával a kezében hazatért, apja azzal fogadta, hogy egy héttel korábban felvett egy borászt…

Vándorévek és hazatérés

Így kezdődtek Carlo vándorévei. Legjelentősebb állomás számára a szupertoszkán borok bölcsőjeként ismert Bolgheriben működő Tenuta San Guido volt. Toszkána akkor még korántsem a minőségről szólt, a San Guido előrelátó tulajdonosa (egy másik márki) mégis tárt karokkal fogadta az akkor arrafelé ritkaságnak számító képzett fiatal szakembert. Carlo itt esett szerelembe a bordeaux-i fajtákkal, különösen a cabernet sauvignonnal.

Az izgalmas feladatok ellenére Carlo egy időre mégis elhagyta a „borbizniszt”, mert akkoriban gyakorlatilag nem lehetett megélni belőle Olaszországban. Csak 1974-ben, édesapja halálakor tért vissza a borászkodáshoz, egyúttal pedig haza, San Leonardóba. Rögtön fejlesztésekbe fogott, eltökélt szándéka volt, hogy francia mintára château-t (de családiasat) farag a birtokból. Közben Bordeaux-t sem felejtette el. 1978-ban az elsők között telepített Trentóban cabernet sauvignont. Ezt házasítva az akkor a régióban már elterjedt, szintén bordeaux-i merlot-val és carmenère-rel született meg 1982-ben a birtok zászlós bora, a San Leonardo.

A bordeaux-i stílust tökélyre fejlesztendő, Carlo 1985-ben felhívta jó barátját, Piero Antinorit. Mondhatni, biztosra ment: Piero volt az, aki az 1970-es években sutba dobta a régió klasszikus borának, a chiantinak a szabályozását, és helyette a saját, korszerű elképzeléseinek megfelelően kezdett vörösbort készíteni. Ezt a bort ma úgy hívjuk: szupertoszkán. Carlo nem kért mást a barátjától, csak hogy adja kölcsön neki a borászát. Az „üzlet” megköttetett, az Antinori-birtokon a Tignanellóval, Sassicaiával, Solaiával világhírnevet szerző Giacomo Tachis 1999-ig dolgozott együtt a San Leonardóval.

Önálló identitás

Tachis és történetünk főszereplője, Anselmo tulajdonképpen váltották egymást a San Leonardónál. Anselmo – egy közgazdasági diplomával a zsebében – 2001-ben jelentkezett otthon munkára. Ekkor még az apja, Carlo vezette a birtokot, a fiú ideje 2005 körül érkezett el (először). Mivel a fogyasztók a modern borok felé fordultak, az apja viszont ragaszkodott az általa megálmodott hagyományos stílushoz, Anselmóra hárult a feladat, hogy kommunikációs és marketinges szakemberként megtalálja a piacot a boraiknak. Később belátta apja igazát: „Nem a piacot kell követni, hanem valami igazán különlegeset kell készíteni, és akkor idővel a piac követ minket.”

Akadt azért olyasmi is, amiben, ha hosszú küzdelem árán is, de sikerült meggyőznie apját. 2011-ben így megjelenhetett az első fehérboruk, a Vette – persze csak szigorúan az eredeti, 1215-ös falakon kívül szüretelt szőlőből. Anselmo szerint a paletta bővítése jelentette a túlélést számukra. „A sikert nem lehet egyetlen borra alapozni. Mivel Trentót egyelőre még nem a top borokkal azonosítják, saját brandet kellett építenünk. Ahhoz viszont, hogy magunkra tudjuk vonni a figyelmet, szélesebb kínálatra van szükség.” Szintén a több lábon állás jegyében idővel lett rozé (a helyi lagrein fajtából), valamint 2015-ben elkészítették első saját pezsgőjüket is. Éppen jókor, hiszen a pezsgők csillaga viszont igencsak felívelőben van Trentóban. Olaszországban már a Franciacortával egy lapon említik, ráadásul a hűvösebb klíma (a Dolomitok!) egyértelműen az ő kezükre játszik a klímaváltozásban. Ezeknek köszönhetően, ma már évi félmillió palackot készítenek összesen, és nemcsak az apai örökséget sikerült megőrizni, de a folyamatos fejlesztésre is jut forrás.

Asztali bor, a legnemesebb értelemben

Az ikon, a San Leonardo vörösbor, mindeközben maradt a régi, ahogyan Anselmo édesapja 1982-ben megálmodta. „A nagy boroknál inkább a szuperkoncentráltság, a bombasztikus aroma a cél. Mi ezzel szemben iható, gyümölcsös, selymes borokat szeretnénk készíteni, erre tökéletesen alkalmas a környező hegyek miatt már-már alpesi klímánk. Giorgio Armani mondta azt, hogy az elegancia nem azt jelenti, hogy észrevesznek, hanem azt, hogy emlékeznek rád. Lehet, hogy a mi borainknál az első korty nem letaglózó, viszont egyszer csak azt vesszük észre, hogy a beszélgetés alatt kiürült a palack, és már nyitnánk a következőt. Asztali borokat készítünk a szó legnemesebb értelmében.”

Hogy a nemes asztali bor valóban létezik, arra ékes bizonyíték volt a 2025. november 12-i San Leonardo-borvacsora a Pomo D’oróban. Akit pedig a vacsora után elfogott a vágy az említett második palack kibontására (vagy az olvasókat az első palackéra), azok számára van egy jó hírünk: a San Leonardo borok megvásárolhatók Budapesten, az Osteria Pomo D’oro borbár és üzletben.

(Partneri együttműködés)
Szerző: Geri Ádám
Címlapfotó: San Leonardo

A cikk a Vince Magazin 2025. decemberi lapszámában jelent meg. A magazin kívánt lapszáma vagy akár előfizetés is megrendelhető a HG Média webshopjában.