Egy nyelvet beszélnek – Bukolyi Marcell borászata és a Graefl Major

Autós utunk Bukolyi Marcell, a Nagy-Eged lábánál fekvő, organikus birtokáról a kétútközi Graefl Majorba vezetett, ahol nullkilométeres konyha működik. Két külön világ, amelyet azonos meggyőződés köt össze: a fenntartható, vegyszermentes gazdálkodás, a felelősségteljes szemlélet és az értékmentés.

Lobog a tűz a kandallóban, a plafonig érő könyvespolc tele jobbnál jobb könyvekkel, az ablakon túl két szamár kíváncsiskodik. Marasztaló Bukolyi Marcell és társa, Lilla kis birodalma, és összhangban van nyugodt, megfontolt lényével. Persze naivság lenne azt hinnünk, hogy téli napjai a kandalló előtt üldögélve telnek. „Szeretünk itt élni, és értékeljük, hogy itt élhetünk. Tulajdonképpen a semmi közepén helyezkedik el a birtok, ugyanakkor Egertől mindössze négy kilométerre van, Noszvajtól pedig hat kilométerre – mondja Marcell. – A rengeteg munka ellenére próbáljuk élvezni is, hogy itt élhetünk. Kiülök néha, rágyújtok egy pipára a teraszon, vagy kisétálok megsimogatni a csacsikat. A szőlő mellett gondozunk egy zöldségeskertet is. Úgy tűnhet, hogy az év nagy részében csicseregnek a madarak, fújdogál a szellő, ringatózom a traktoron… de nem pontosan így mennek a dolgok. Ez a birtok nemcsak hobbi, hanem vállalkozás, amely a család megélhetését biztosítja, és sok kihívással is jár.”

Marcell az első perctől kezdve – azaz 2016 óta – az organikus gazdálkodás híve. Az egyik oka ennek az a szándék, hogy óvja a környezetet, a lehető legkevésbé terhelje a talajt, a szőlőültetvény közvetlen környezetét. Ő sem akart vegyszerrel kapcsolatba kerülni, és azt sem szerette volna, hogy a gyerekei, akik a szőlősorok között nőnek fel, vegyszerrel érintkezzenek. Szintén fontos szempont számára a környezet fenntarthatósága, hogy a gyerekei ne egy kizsákmányolt ökológiai sivatagot örököljenek, hanem gazdag termőtalajt.

„A borkészítésben az motivál, hogy a lehető legkiválóbb eredményt érjem el. Meggyőződésem, hogy valódi csúcsminőség csak ökológiai művelésből származó szőlőből születhet. Azt, hogy itt, a Nagy-Eged-hegy lábánál élhetünk és gazdálkodhatunk, egyrészt ajándékként éljük meg, másrészt pedig kötelességet is ró ránk, hogy a lehető legjobb minőségű szőlőt és bort állítsuk elő. Innen nem a mindennapok borát kell elkészíteni, nem egyszerű, ropogós, könnyű borokat, hanem komoly beltartalmú, termőhelyi karaktert tükröző tételeket. Szerintem a termőhelyi karakterhez, annak a világra segítéséhez egyértelműen az ökológiai gazdálkodás vezet.”

Elsők között bio

Európában, sőt Magyarországon is egyre többen készítenek minősített bioborokat, de Marcellék a régióban megelőzték a korukat, 2018 óta az összes boruk tanúsított biobor. Ennek a legfontosabb kritériuma, hogy vegyszermentesen, szintetikus növényvédő, rovarölő, gyomirtószer és műtrágya nélkül gazdálkodjanak. Vagyis a legnagyobb különbség a szőlőültetvényben mutatkozik a konvencionális borkészítéshez képest. Marcell azt is hozzáteszi, hogy nem szeretné kritizálni azokat, akik konvencionális módon készítik a bort, de ő más utat választott. Viszont abban is biztos, hogy ez a fajta gondolkodás egy hozzáadott érték. Drágább és munkaigényesebb vegyszermentes technológiát alkalmazni a szőlőben, tulajdonképpen nem is nagyon lehet kiszámolni, hogy később a bor árában tudja-e érvényesíteni a sok befektetett pénzt és energiát. „Azt szoktam erre mondani, hogy valószínűleg nem tudom annyival drágábban eladni a boraimat, de el tudom adni. Fontos, hogy van rá kereslet.”

Ez nem azt jelenti, hogy a biogazda nem permetez, sőt esetenként még többször is, mint a többiek, csak más anyagokkal. A természetben előforduló egyszerű elemi anyagokat használnak, illetve kivonatokat, növénykondicionáló szereket, növényi olajokat. Szintetikus, felszívódó növényvédő szerek helyett olyan anyagokat, amelyek kontakt hatásúak, vagyis csak a növény felületén tapadnak meg, és nem szívódnak fel a nedvkeringésbe. Egyrészt megpróbálják gyéríteni a kórokozókat és a kártevőket, másrészt pedig igyekeznek felerősíteni a szőlő természetes immunrendszerét, hogy ellenállóbbá váljon a fertőző betegségekkel szemben. 

Ezen a ponton nem lehetett elmenni az aktuálisan legnagyobb veszélyt jelentő aranyszínű sárgaság témája mellett. Az Egri borvidéken már megjelent, ráadásul Marcelléktől kevesebb mint egy kilométerre is találtak igazoltan fertőzött tőkét. „Hogy bio-növényvédelemmel hogyan tudunk védekezni ellene, még kérdéses. De tavaszig körvonalazódnak majd a jogszabályi előírások, átmeneti engedélye pedig már van két olyan rovarölő szernek, amely nem befolyásolja a biotanúsítást” – mondja.

Külföldi és hazai minták

Marcell – többek között – Franciaországban, a Rhône-völgy déli részén szerzett tapasztalatokat, ahol egy biodinamikus elvek szerint működtetett családi birtok mindennapjaiba láttak bele társával, Lillával együtt. Az ottani gyakorlat nagy hatást gyakorolt a későbbi munkájukra. Hozzáteszi ugyanakkor, hogy a Rhône völgyében a szél és a szárazság megkönnyíti a biogazdálkodók dolgát. Csapadékos, párásabb borvidéken sokkal nehezebb ezt megvalósítani, mert a nedvesség a gombabetegségeknek nagyon kedvező feltételeket teremt. „Szőlőtermesztőként egy aszályos évet sokkal jobban szeretek, mint egy csapadékosat, hiszen akkor kevésbé fertőznek a gombák, lassabban nő a gyom. A szőlőnövény valószínűleg kevésbé érzi jól magát, hiszen a vízellátottsága talán nem kielégítő, de az én dolgomat megkönnyíti, ha szárazság van.” Kaliforniában is részt vett szüreten, ahol szintén sokat tanult – elsősorban higiéniáról, a profi borászat működtetésének a feltételeiről –, de ha a kettő közül választania kellene, akkor közelebb áll hozzá az a minta, amit Franciaországban láthatott.

Otthonról is hozza a szőlő szeretetét, hiszen borász édesapa mellett nőtt fel. Neki köszönheti a minőségi szemléletet. Gyerekként nem kellett besegítenie a szőlőben, iskolába járt, két főiskolát végzett egyszerre. A külföldi szakmai tapasztalatok megszerzése után kézenfekvő lett volna, hogy a jövőben a családi borászatban dolgozik, de édesapja 2009-ben eladta a borászatot – legfőképpen a 2008-as gazdasági válság kedvezőtlen hatásai miatt. Így Marcell a saját útját kezdte járni – Lilla támogatásával –, a saját szőlőben, saját borával. 

„Parlagterületeken, a semmiből hoztuk létre ezt a borászatot, ezáltal megvolt a fajtaválasztás teljes szabadsága.” A borász abban biztos volt, hogy egri csillagot és egri bikavért, a borvidék két zászlóshajóját minden körülmények között szeretne készíteni. Jelenleg nyolc szőlőfajtát művelnek a 14 hektáros birtokon. Nem vásárolnak és nem adnak el szőlőt, teljesen zárt a rendszer. 

Vörös és fehér

„Ha például ellátogatna hozzánk egy külföldi borkedvelő, és csak két bort kóstolna meg, akkor ez a kettő lenne, amit felbontanék neki. Legalább annyira fontosak nálunk a fehérborok, mint a vörösek. Egyetlen bor egész egyszerűen nem lenne elég, de két borral már meg tudom fogalmazni azt, hogy mit képviselünk, hol gazdálkodunk, mely szőlőfajták uralkodnak – mondja. A birtokon a három legfontosabb fajta a kékfrankos, a hárslevelű és a furmint. – A hárslevelű és a furmint elsősorban azért, mert a tokaji száraz, dűlős borokon szocializálódtam. A 2000-es Úrágyától kezdve szerintem az összes nagy formátumú dűlős tokaji bort kóstoltam, amit illett megkóstolni, és azóta is nagyon nagy szeretettel kóstolom a tokaji száraz bort.”

Bukolyi borokkal legnagyobb eséllyel jó nevű éttermekben találkozhatunk, akár Budapesten, akár Egerben, de sokan vásárolnak közvetlenül a pincészetnél is. 15 országba szállítottak eddig bort, ebből 5-6 országba rendszeresen. Az Egyesült Államokba adják el a legtöbbet, ami Marcell megfogalmazása szerint már szemmel jól látható mennyiség, és erre nagyon büszke is. Tavaly kilátogatott New Yorkba, körbejárta az importőr helyi partnereit. „Egészen lenyűgöző élmény, amikor úgy köszöntenek Amerikában: »Szia, Marci, mi újság a Nagy-Egeden?« Büszkeséggel tölt el, amikor bemegyek egy menő New York-i étterembe, és látom a bárpult fölött a boraimat.”

Élet a kastélyban

Marcell boraival autós kirándulásunk másik helyszínén is találkozhatunk. Nem véletlenül, hiszen a kétútközi Graefl Majorban biokonyhát visznek – amihez bioborok dukálnak, és teljesen nullkilométeresek, vagyis csak az kerül a vendég tányérjára, ami náluk termett meg. 40–45 percet autózunk, de egyáltalán nem bánjuk, részben a Honda ZRV kényelmének köszönhetően, részben a tisztásokon nézelődő vagy csapatban vonuló őzek látványa miatt. Elegáns kapun gördülünk be, majd egyik ámulatból a másikba esünk, ahogy bejárjuk a Graefl-kastély szobáit.

Az ország egyetlen szecessziós kastélyát tizenkét évvel ezelőtt vásárolta meg Szerencsés Györgyi és férje, akik felújították, és azóta is minden apró részletre figyelve gondozzák. „Ez az ajtó például ugyanitt volt, és pontosan ugyanilyen színű volt 1906-ban is” – mutat a mentazöld konyhaajtóra Györgyi. Ehhez az kellett, hogy alaposan beleássák magukat az archívumokba, megtartsák a helyiségek eredeti funkcióját, és műemlékvédelmi szakemberek vegyenek mintát a szocializmus idején átfestett ajtók alsó színrétegeiből. Állhatatos munkájuk híre a környéken is elterjedt: a helyiek régi tárgyakat kezdtek visszahozni nekik, amelyekről úgy tudták, hogy a valamikori kastélyból származhattak.

„Először csak olyan elképzeléseink voltak, hogy milyen jól elfér majd itt a család, mindenkinek lesz külön szobája, szép karácsonyokat láttunk magunk előtt” – meséli a kezdetekről Györgyi, aki férjével együtt akkoriban Egerben élt. A kastély szerelem volt első látásra, pedig amikor először beléptek, a belső tér még nagyon „szoci” volt, ahogy mondja. „Az államgazdaság idején igyekeztek eltüntetni a nemesi élet nyomait – meséli. – De legalább nem romboltak, falakat nem szedtek ki.” Györgyiék nem teljesen kezdőként vágtak bele a munkába: néhány évvel korábban megvásároltak, majd korhűen felújítottak egy kisnemesi kúriát Eger és Kétútköz között. A kilencezer négyzetméteres kertben fűszerkertet, veteményest alakítottak ki. Györgyi ott csodálkozott rá először a színezett vetőmagokra, majd mélyedt el abban, hogyan lehetne vegyszermentesen gazdálkodni. El is döntötték: nem dolgoznak csávázott, vegyszeres vetőmaggal, náluk csak a biogazdálkodás jöhet szóba. 

A kezdeti lépések

A kastélyhoz vezető bekötőút eleinte szinte járhatatlan volt, a vizet és az élelmet talicskán tolták be Bandi bácsinak, a juhásznak, aki egy időre beköltözött az egyik melléképületbe, hogy segítsen nekik. „Nagyon sokat tanultunk tőle az állattenyésztésről” – meséli Györgyi. Hogy megalapozott tudásuk legyen, beiratkoztak egy mezőgazdasági technikumba is, ahol három éven át tanulták a szakmát. Györgyi korábban idegenvezetőként dolgozott, külföldi turistáknak szervezett magyarországi utakat. Miután férjhez ment, a férje logisztikai cégéhez csatlakozott. „Nagyon sokat dolgoztunk és dolgozunk ma is, a cég nyereségét ide hozzuk.” 

A major az egymás után érkező állatokkal lett teljes. Az első jószágok a poroszlói Tisza-tavi Ökocentrumból származnak, ott ugyanis túlszaporodtak, ide mentették őket, hogy ne kerüljenek vágóhídra. Dezső, a tincses parlagi kecske már húszéves volt, amikor nemrég elpusztult, de a 16 év körüli Tekergő még mindig boldogan rágcsál a kastélyt körülvevő területeken. Aztán – a teljesség igénye nélkül – jöttek a baromfik, a nyulak, a mangalicák, a szarvasmarhák, a szamarak és ott jártunkkor alpakákkal is találkoztunk. A majorságban megtermelt alapanyagokból készül minden, amit a vendégek tányérjára tesznek. Ami nem fogy el frissen, azt valamilyen módon tartósítják: füstölik, aszalják, fagyasztják. Időnként sört is főznek, saját boruk viszont nincs. Hazai bioborászatok tételeit ajánlják az ételekhez.

Egy sörfőző család

Mit tudnak a Graefl családról? „Mindent” – mondja Györgyi nevetve. Svájci gyökerekkel rendelkező sörfőzőcsalád volt, az 1700-as évek végén érkeztek Magyarországra. Sört főztek, majd gazdálkodni kezdtek, területeket béreltek és vásároltak. Amikor a kastély épült, már 5200 hektáron gazdálkodtak, és ezenfelül további 2600 hektáron vadásztatást folytattak. Idővel más területek felé is nyitottak: volt likőrgyáruk, gombgyáruk, sőt szállodájuk is – ebben a megkötött házasságok is szerepet játszottak, amelyek révén egyre többféle vállalkozásba kapcsolódtak be. Az egyik Graefl például Haggenmacher Margitot vette el, aki szintén nagy sörgyáros dinasztia tagja volt, ők építették a Kőbányai Sörgyárat.

A második világháború idején a Graefl család elmenekült innen, aztán Svájcban kezdtek új életet, de ott nem ragadtak meg, a család tagjai szétszóródtak. A família egy része megpróbált visszatérni Magyarországra is, Graefl Helénről lehet tudni, hogy itt élt. „A 30-as és 40-es években született Graefl gyerekeket ismertem is” – meséli Györgyi. Az épületet lakókastélynak építtette Graefl Andor, akit 1920-ban meggyilkolt a saját inasa. A tragédia után a család inkább Budapesten tartózkodott, de a birtokon továbbra is rendeztek vadászatokat, a világ minden pontjáról érkeztek vadászok. „Sok amerikai lapban is találtam említést a kastélyról” – meséli Györgyi. A privatizáció idején az épület egy budapesti férfihoz került, aki nem foglalkozott vele, így a kastély teljesen lepusztult. Tőle vásárolták meg Györgyiék. „Felbátorodtam. Úgy voltam vele, hogy már felújítottunk egy kúriát… akkor a következő legyen egy kastély” – mondja nevetve.

Ahogy egyre többet dolgoztak a kastély és a környező park szépítésén, magától értetődően született meg a gondolat: érdemes lenne vendégeket is fogadniuk. Jelenleg összesen 16 fő elszállásolására alkalmas kerti lakokban lehet megszállni, és elkezdődött a kastély emeleti szobáinak restaurálása is – ott hét vendégszoba készül. Télen gyakran vadászok foglalják le a szobákat, nyáron pedig esküvők kedvelt helyszíne a kastély és a park. Ha vacsorázni megyünk, szokványos étlapra ne számítsunk, az ételeket a séf minden héten, vagy akár naponta újratervezi. A hatfogásos degusztációs menüt a kastély szalonjában szolgálják fel. Györgyi örömmel meséli, hogy azok a vendégek is több órát maradnak, akik csak vacsorázni érkeznek, gyakran szóba elegyednek a többi vendéggel. Legközelebb pedig már ismerősként köszöntik egymást. A major jóval több egy vacsora helyszínénél, aki egyszer ellátogat, jó eséllyel visszatér.

Honda ZR-V e:HEV – Igazi társ

A közepes méretű SUV-k tengerében nehéz lehet egy új modellnek kitűnnie. A Honda ZR-V-nek mégis sikerült: ha a barátságos orr-részét nézzük, többé biztosan nem keverjük össze semelyik másik modellel. A Civic-alapokra épülő, emelt személyautó jellegű, öntöltő hibrid crossover gazdaságos, kényelmes, a teszt idejére kifejezetten szerethető társunk lett. A 184 lóerős rendszerteljesítmény városban csendesen, nyugodtan mozgatja az autót, vidéken és autópályán pedig magabiztosan gyorsít, stabilan tartja a tempót – nem sportautó, de egyáltalán nem érződik lassúnak. Vezetés közben négy üzemmód közül választhatunk (Normál, Sport, Eco, Téli), így mindig az adott helyzethez igazíthatjuk az autó karakterét.

A ZR-V-t egyszerűen jó vezetni: a kilátás minden irányban remek, a hátsó ablak is elég nagy, a tolatókamera és a parkolóradar pedig manőverezéskor leveszi a terhet a vállunkról, így az autó egyáltalán nem tűnik nagynak. A gyorsan megszokható gombos automata váltó és az elektromos kézifék alatt kis tálca található, oldalt USB-A/USB-C csatlakozók és egy vezeték nélküli töltő is várja a telefonunkat. Az Advance felszereltség része az ülésfűtés elöl és hátul, a kormányfűtés, a panorámatető és a 12 hangszórós, mélynyomós Bose hifi. Az autó kifejezetten tágas, hátul is bőséges a lábtér, és ott is van lehajtható kartámasz pohártartóval. A névben a Z betű a Z generációra, az RV a runabout vehicle-re (rohangálós autó) utal, de ezt a barátságos „arcú” Hondát jó szívvel ajánljuk azoknak is, akik a kilencvenes évek előtt születtek – sőt, akár már akkor megvolt a jogosítványuk.

Szerző: Tiefenthaler Eszter
Fotó: Csomor Alexander

Partneri együttműködés: Honda ZR-V e:HEV

A cikk a Vince magazin 2025. december – 2026. januári számában jelent meg. A magazin kívánt lapszáma vagy akár előfizetés is megrendelhető a HG Média webshopjában.