Csókaszőlő: egyeduralkodóból kihalóban lévő kuriózum
A csókaszőlő sokáig az egyetlen fajta volt, amiből itthon vörösbort készítettek. Nemrég véget ért évszázados száműzetését a filoxérának és egy másik fajtának köszönheti.
Amikor 2003-ban Szentesi József borász a Velencei-tó mellett, nadapi birtokán 300 tőkét átoltott csókaszőlőre, a fajtát közel 100 éves Csipkerózsika álmából ébresztette fel. A csókaszőlő kacskaringós utat járt be. Évszázadokon át gyakorlatilag az egyetlen vörösbort termő fajta volt Magyarországon, a 20. századra viszont szinte teljesen feledésbe merült.
„Vad fekete” néven a sárospataki tanár, Szikszai Fabriczius Balázs már a nyomtatásban először 1590-ben megjelent Nomenclaturájában említi a fajtát az „enni valo szölö”-k között.
Annál is inkább, mert ez volt tulajdonképpen az egyetlen kékszőlő Magyarországon, amiből bor készült. Túl jó sajtót azonban még ezekben az időkben sem kapott. Dr. Rapaics Raymund egyenesen azt állítja az 1938-ban a Borászati Lapokban megjelent írásában, hogy nevét is azért a kissé lesajnált madártól kölcsönözték, mert „régi időktől fogva hitvány fajtának tartották”. (Hívták egyébként még czigányszőlőnek, ráczfeketének és Kleinschwarznak.)
„Csókaszőlő (= Czigányszőlő =Vadfekete), Magyarország ősrégi és mindenütt előforduló fekete fajtája. Tőkéje erős és termő; venyigéi télen fehéresszürkék; levelei igen nagyok, kerekek, a karélyúak hegyes fogakkal és durva szövettel, őszszel megvörösödnek. Fürtje középnagy, jobbára henger alakú s hosszú. Bogyói középnagyok, gömbölyűek, (Szegszárdon hosszúkásba átmenők) későn érők; bora savanyú, fanyar, de szép sötétszínű és igen tartós. Rövid metszést kíván és gyérítés mellett könnyen fenntartható” – írja róla a legátfogóbb korabeli jellemzést Rudinai Molnár István szőlész-vincellériskolai igazgató 1883-ban megjelent Az okszerű szőlőművelés és borászat kézikönyve című művében.
A kadarka okozta a vesztét
Szintén ő egy másik írásában gyakorlatilag kikéri a kadarka nevében, hogy összekeverjék utóbbival. Mint írja „a csókaszőllő egészen más, és igen elterjedt budai kék szőllőfaj, mely a kadarka bort keményebbé és szebb szinűvé teszi, de azért a nemességben a kadarka árnyékába sem léphet”. A 19. század végén keletkezett dokumentumokban egyébként feltűnően sokszor méricskélik össze a két fajtát. A csókaszőlő – mondhatni – éppen ennek esik áldozatul. „A vadfekete szőlőt a XVIII. században a délről előnyomuló kadarka kezdte visszaszorítani, amely mai napig legkiválóbb vörösbort termő szőlőfajtánk” – von mérleget a már említett cikkében Dr. Rapaics Raymund. (Széljegyzet: Rapaics szerint a csókaszőlő is a Balkán felől érkezett, csak jóval korábban.)
Mindazonáltal a csókaszőlő 18. században elkezdődött „haláltusája” közel két évszázadig tartott. „Az országban mindenütt előfordul” – írja a Borászati Lapok még 1882-ben is. Bár ekkor már visszaszorulóban volt, a végső döfést az jelentette számára, amikor 1884-ben az országos magyar gazdasági egyesület szőlészeti és borászati szakosztálya ajánlotta „a jegyzékben több borvidékre nézve felvett úgynevezett csókaszőlő törlését”. Az indoklás: „A földművelési minisztérium borászati szakosztálya az állami szőlőtelepek s a vinczellérképző intézetek adatai alapján egybeállította azoknak a szőlőfajoknak a jegyzékét, melyek a különböző borvidékek talaj- és éghajlati viszonyainak legjobban megfelelnek s ott a legjobb eredménnyel termelhetők.” A csókaszőlő ezen a felmérésen találtatott könnyűnek.
A filoxéra volt az utolsó remény
Mindez egyébként azért is érdekes, mert ekkor már közel évtizede tombolt Magyarországon is az összességében a szőlők kétharmadát kiirtó szőlőgyökértetű. Márpedig a Borászati Lapok egy cikke szerint a csóka és társai „erősebbek a filoxéra támadásával szemben”. Ez a felismerés azonban már nem segített a fajtán. A filoxéravész után újraültetését sehol nem szorgalmazták. Így 1938-ban Rapaics már azt írhatta, „ahol még vannak régi szőlők, a vadfekete szórványosan most is megtalálható (…) ma már sehol sem készül belőle bor, legfeljebb más fekete szőlőkkel együtt szüretelik”.
A soha nem igazán becsült csókaszőlő más fajtákkal együtt történő szüretelése tulajdonképpen akkor kezdődött, amikor más kékszőlők is megjelentek az országban. Rudinai Molnár szavaival élve onnantól fogva a csókaszőlőnek nem maradt más szerepe, mint a szín és keménység biztosítása. „A villányi és szegszárdi vörös borok nagyrészben kadarkából és csókaszőlőből készülnek, melyekhez Villányban még az oportó járul” – írja szintén ő 1888-ban Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben című többkötetes sorozat bortermelésről szóló fejezetében.
Az 1842-es Regélő Pesti Divatlap szerint Budán saját nevet is kapott (apró fekete). 1882-ben a Borászati Lapokban pedig azt írják „kopasz fejművelés mellett” a budai kötött agyagtalajban kifejezetten jól érzi magát. Schams Ferenc 1832-ben megjelent Ungarns Weinbau című művében azt állítja, a csókaszőlőnek köszönhetik a híres budai borok tartósságukat, jó ízüket és mély színűket. „A szórványos adatok alapján tíz-harminc százalékra becsülhetjük a kadarkás szőlőkben termő Csóka arányát” – ad választ Búza Péter a Nagy Kadarkakönyvben arra, mennyi csóka kerülhetett a budai vörösbe.
Csókaszőlő a 21. században
Éppen a budai vörös történetét olvasva döntötte el a 2000-es évek legelején a már említett Szentesi József, hogy feléleszti a csókaszőlőt. Az első szüretre 2004-ben került sor. Azóta ezt már tucatnyi további követte, így a borász kellő tapasztalatot gyűjtött a fajta újkori teljesítményét és helyét illetően. „A világfajtákétól jól megkülönböztethető gyümölcsös-fűszeres aromavilággal rendelkezik, finom szerkezetű tanninja is jellegzetes. Összességében jól iható bort ad, ami manapság nagyon fontos. Bírja a hordós érlelést, jól integrálja a hordófűszereket.” S ha már hordó: Szentesi József újabban az amforás és nyílt kádas erjesztéssel kísérletezik a csókaszőlőnél. Az első így készült tételek várhatóan 1-2 év múlva kerülnek a palackba. Természetesen addig is lehet kóstolni a korábbi évjáratok csókaszőlő borait mindenek előtt a Szentesi Pincénél.
Szerző: Geri Ádám
Címlapfotó: Kelsey Knight / Unsplash