A Pécsi borvidék kihagyhatatlan állomása
A Planina Borászat tulajdonos-borászához, Horváth Zoltánhoz kirándultunk a Mohácsi-szőlőhegyre.
A főváros taposós mindennapjaiban szocializálódva az emberben felértékelődnek a hétköznapi gesztusok: Zoli terülj, terülj asztalkámmal vár bennünket, házi sonkával, saját maga által készített stifolderrel (a dél-dunántúli svábok paprikás kolbásza – a szerk.). Melléjük pukkan a kísérleti jelleggel készített, kizárólag barátoknak és hozzánk hasonló vendégeknek elérhető limitált pezsgőkülönlegesség, egy 60 hónapon át érlelt brut nature érlelt rizlingszilváni, amelyet egy Szabó Zoltánnal közös Sant Sadurnì-i kirándulás ihletett (Sant Sadurnì d’Anoia – katalán város, a spanyol pezsgő, a cava fővárosaként is emlegetik).
Cirfandli és csomorika, a helyi hősök
Persze nem kell ahhoz a személyes ismeretség, hogy buborékokat kérhessen a fogyasztó: a Planina-szortimentből nem hiányzik a néhány éve már reneszánszát élő pét-nat sem, és ezen nem is lehet igazán csodálkozni. A pécsi pezsgőkészítés tekintélyes múlttal rendelkezik: az 1859-es alapítású Littke Pezsgőgyár a mai Magyarország területének második pezsgőgyára volt, amelynek 1949-es államosításával szűnt meg a borvidéki pezsgőgyártás. Zoli olyan ember, akit érdekelnek ezek a gyökerek, így azt is hozzáteszi, hogy annak idején a szőlősgazdák jelentős része a pezsgőgyárnak szüretelt, olaszrizlinget, és nagyrészt csomorikát. „Több millió palack készült belőle – teszi hozzá. A 60-as évekből van egy Mohács földrajza című könyvem, amely konkrétan egyetlen szőlőfajtát említ meg a Mohácsi-szőlőhegyen, ez pedig a csomorika. Akkor még volt kéthektárnyi.”
Ma 0,6 hektárt jegyez a HNT, a Planinánál pedig meg is kóstolható a bora. Helyi, Baranyából származó fajta, a lisztes fehér és valamelyik ősi csemegeszőlő természetes kereszteződése, a 19. század egy modern korba átmentett darabkája. És bár a pezsgő felívelése akár kedvezhetne is a fajtának, egyelőre mégsem ez, hanem az alig 20 hektáron termelt cirfandli számít a borvidék zászlósának. Érzékeny fajta; ha olyanok az évjárati adottságok, könnyen töpped, ami eléggé jól áll neki: e havi tesztgyőztes borunkat adta a P Planina késői szüretelésű édes cirfandlija.
Megszületik a Planina
Zoli, bár Mohácson látta meg a napvilágot, egyetemre előbb Zágrábba, a háború kitörésekor Pécsre, majd pénzkereseti lehetőségek miatt Pestre járt. Itt, az Eötvösön fejezte be a horvát szakot. Sokáig az ebből való irányultságnak megfelelő szakmákból kereste meg a borra valót. Tolmácsként, majd népzenészként dolgozott, a Kossuth-díjas Vujicsics Együttessel beutazta a világot. Délfrancia turnén kóstolt egyszerű rozéborok mutatták neki az utat, hogy a bor műfaja más is lehet, mint az itthon, a rendszerváltás előtt, vagy a közvetlen utána megszokott. Így amikor elege lett a nagyvárosból, és hazaköltözött Mohácsra, már viszonylagos vargabetűk nélkül jutott el a Mohácsi-szőlőhegyre.
„Amit itt látsz, az mind a népzenéből lett meg” – mutat körbe, az egyedi atmoszférát kölcsönző pincesoron – ahol egyébként csak ő készít bort. Itt két ház az övé: az egyikben a borok készülnek, a másikat pedig csinos kis vendégtérnek alakította ki. Mi is itt kortyoljuk a szeptember havi tesztünkön szintén kiemelkedően szereplő furmintot. Majd a zamatos kadarkát, melléjük pedig megkapjuk a mohácsi szőlő történetét. „Az államosítás után a téesz szőlő helyett kukoricát és búzát kezdett el itt termelni, hiszen ezek 45-46 aranykoronás szántóföldek (1800-as évek közepétől az 1980-as évek végéig használatban lévő rendszer, 35 felett számít extrém jó minőségűnek a föld – a szerk.), a területeket kiparcellázták. Ekkor kezdtek el itt az emberek selejttéglából, haveri segítséggel kalákában kulipintyókat építeni. Ennek köszönhetően, amikor én idejöttem 2003-ban, 1000 nm-es parcellákból kellett összevásárolni az üzemi méretű területeimet.
Sok izgalom van ebben a termőhelyben, de sok izgalom van magában a borászatban is. A Pécsi borvidék nagyon sokszínű. A Mecsek oldali vörös homokkőnek semmi köze a Duna menti löszhöz, ugyanúgy, mint ahogy a 400 m magasan fekvő Hosszúhetény is más terroirral bír, mint a nagyjából 160 m magasan fekvő Mohácsi- szőlőhegy. Ez utóbbiban érződik egy kis kerekség, egy kis édességérzet; valamint száraz évjáratokban nagyon sokszor vakon leírva az én boraimról is azt mondják, hogy érződik bennük egy kis ásványosság.
Ugyanis a hiedelemmel ellentétben a lösz 70%-ban a jégkorszakban elmállott kőzet. Aszályos időben a szőlő gyökerei mélyebbre hatolnak – egyébként pedig ott van neki a barna erdőtalaj. Ilyenkor viszont megjelenik a borokban egy kis mineralitás, ami az öregebb tőkéknél még erőteljesebben van jelen.”
Élet a hegyen
Az erősen terméskorlátozott tőkékről, minimális beavatkozás mellett barátságos, gyümölcshangsúlyos borok kerülnek ki. Ezek hordót csak akkor látnak, amikor szükséges, és csak olyan mértékben, hogy az ízvilágot ne befolyásolja a fás ízvilág. „Ha a borász felkészül, tudja, hogy mitől érik a bor, a tannin, mennyi oxigén, mennyi mozgatás kell ahhoz, hogy a tannin- és a savérzet bepuhuljon, meglágyuljon, akkor megmarad a gyümölcsérzet, és nem kell hozzá fahordós mikrooxidáció” – teszi hozzá.
A beszélgetés jócskán belenyúlik a délutánba, miközben szépen-lassan élet költözik a szőlőhegyre. Szemben begyújtják a pizzériában a kemencét: soha jobb szomszédot, aki ételt ad a vendégeknek, míg Zoli a borokat. Működőképes szimbiózis ez, jó lenne még maradni. A beszélgetés is lassan átterelődik egy másik, kedves témámra, a bor és a gasztronómiai örökség párosítására, borkulturális kontextusra. Ez minden bizonnyal egy elvarázsolt hely, adódik a gondolat. Gondtalanná teszi az ember szívét, és még csak azúrkékre festett spaletták sem kellenek hozzá.
Szerző: Kalmár Borbála/Vince Magazin
Címlapfotó és fotók: Hirling Bálint/Vince Magazin
A teljes cikk a 2023/9. szeptemberi lapszámban jelent meg.
