ősz hajú férfi, mögötte elmosódott zöld háttér

Jásdi István, a Vince Díj jelöltje

Jásdi István szerint már nem is nagyon létezik a borvidék, ahol ő dolgozik

A Vince Díj Borász életműdíj kategóriájának jelöltje Jásdi István csopaki borász mesélt a vince.hu-nak a másik két döntőshöz fűződő viszonyáról és arról, hogy miből merít erőt a nehéz időkben.


VINCE: Számos díjat kapott már élete során, többek között a Borászok Borászának is megválasztották a kollégái. A Vince Díj esetében a szakma felkért képviselői juttatták be a borász életműdíj kategória döntőjébe. Mit jelentenek az ilyen szakmai visszaigazolások az Ön számára?

Olyan emberek elismerését, akiknek adok a véleményére. Ezeket a díjakat és jelöléseket valóban azoktól kapom, akik a legközelebb állnak hozzám, akiknek a munkásságát én nagyra értékelem. Az ő döntésük hitelesíti a mi munkánkat.

VINCE: Szepsy Istvánnal és Bock Józseffel együtt jutott a Vince Díj életmű kategóriájának döntőjébe. Önök mindhárman gyakorlatilag ugyanahhoz a generációhoz tartoznak. Mi a sikerük titka?

Bock József és Szepsy István olyan reménytelen körülmények között kezdtek a bor megújításához, amit a maiak már nem ismerhetnek. Ráadásul magukat is le kellett győzniük, hiszen Szepsy István például az állami gazdaságban dolgozott, ahol teljesen más gondolkodásmódot követeltek meg tőle. Aki a 80-as években Magyarországon mindezzel együtt iható borokat produkált, az valóságos forradalmat indított. Én a 90-es években ennek a forradalomnak a közepe táján szálltam be, amikor már könnyebb terepen kellett mozogni: megszülettek az első nagy borok, kialakult egy fogyasztóközönség, létezett szakmai sajtó. Hármunkban talán az a közös, hogy számunkra a borászat nem egy ipari tevékenység, hanem egy játék az évjáratokkal, a termőhelyekkel, ennek megfelelően minden évben valami új alkotás kerül ki a kezünkből. A fiatalok között is bőven akadnak borászok ezzel a szemlélettel, csak nekik még nem volt annyi idejük megmutatni magukat.

Jásdi István 1947-ben született Budapesten. Főiskolai tanulmányai után nemzetközi kereskedelemmel foglalkozott. Családjával öt évet töltött Párizsban. 1987-től az általa alapított Hungavis Rt.-t irányította. 1998-ban feleségével, Máriával Csopakra költöztek, azóta családi kisvállalkozásukat, a Jásdi Pince kft.-t vezetik. Három gyermekük és öt unokájuk van. István Elnöke volt a családi gazdaságokat tömörítő Vindependentnek, a Pannon Bormíves Céhnek és alelnöke az európai családi gazdaságok szervezetének, a CEVI-nek. Németül, franciául, olaszul és angolul beszél. Az elmúlt évtizedben két dokumentumregénye és egy novelláskötete jelent meg.

VINCE: Nemrég azt nyilatkozta, a folyamatos beépítések miatt Balatonalmádi és Tihany között gyakorlatilag megszűnt létezni a Balatonfüred-csopaki borvidék. Miből merít még erőt, miközben látja, hogy Ön körül egyre fogynak a harcostársak?

Mi vagyunk a múlt nyomjelzői, akik összefüggő birtokainkkal megmutatjuk, milyen volt ez a vidék régen, és ha jobban gazdálkodnánk, még ma is ilyen lehetne. Tegyük hozzá, a borászatok fennmaradását a beépítés mellett nem segíti a rengeteg papírmunka sem. A 40 tételből álló szüretünk után papírok százait kell kitölteni, mire az elkészült bor forgalomba kerül, nem beszélve a minták ide-oda szállításáról és az adminisztrációval járó költségekről.

VINCE: Folyamatosan zajlik a Jásdi Pincénél a generációváltás, fia egyre több feladatot vesz át úgy, hogy mellette ügyvédként praktizál. Hogyan lehet zökkenőmentesen levezényelni egy ilyen átadás-átvételt?

Mikrovállalkozásunkban összesen tíz ember dolgozik, és ebben benne van a borterasz pincérétől kezdve a borbolt vezetőjéig mindenki. Mindegyikük több, mint egy évtizede a munkatársunk, köszönhetően annak, hogy perspektívával, életpályamodellel segítjük őket. Cserébe mindenki tudja a dolgát a saját a helyén, márpedig sokkal könnyebb úgy átvenni egy céget, ha minden pozícióra megvan a megfelelő ember, akitől adott esetben még kérdezni is lehet.

VINCE: Ön szerint hármuk közül ki veheti majd át a november 5-6-i Vince Gálán a borász életműdíjat?

Nem szoktam tippelni, úgyhogy most sem teszem, az viszont elmondhatom, hogy mindkét kollégám nagyon megérdemelné.