Az étel, ami szinte minden magyar étterem étlapján ott van, mégsem ajánlott enni belőle

Éttermi szakemberek óva intenek, hogy kirendeljük ezt a fogást.

Bár számos internetes forrás szerint a hortobágyi palacsintát az 1958-as brüsszeli világkiállításra „fejlesztették”, valójában korábban született. Az elnevezés felbukkan már 1942-ben is, maga a recept pedig még korábban. Fontos azonban tisztázni, mit értünk recept alatt: még 1958-ban is apróra vágott borjúpörkölttel töltött palacsintát szolgáltak fel a belga fővárosban. Márpedig borjúhússal töltött palacsinta már egy 1907-es újságban felbukkan (ekkor a hús darált formában szerepel), kifejezetten borjúpaprikással töltött pedig 20 évvel ezután.

Sajnos manapság már a legritkább esetben kerül borjúpaprikás a palacsintába. Az átváltozás a szocializmusban ment végre, ahol egyre silányabb dolgok mentek a tésztába. A Magyar Konyha című újság 1980-ban már darált csirkeaprólékos receptet közöl. Egy másik korabeli lapban pedig egyenesen az „ételmaradékok felhasználására” ajánlgatják a hortobágyit.

Pontosan utóbbi miatt mondja sok szakmabeli, hogy ő bizony soha nem rendelne étteremben hortobágyit. Bár a szocializmus 1989-ben véget ért, sajnos ez a fogás a mai napig sok helyen a „maradékmentés” szinonimája maradt. A tölteléket ezeken a helyeken a korábbi napokról megmaradt, másra nem használható pörkölt jelenti. Mivel ledarálják, laikus számára nehezebb megállapítani a hús minőségét, eredetét, frissességét. Tovább nehezíti a dolgot a „fedő” funkciót ellátó tejfölös-paprikás mártás is.

Hangsúlyozandó, a fent leírtak természetesen nem érvényesek minden hazai étteremre. Vannak kiváló ellenpéldák, ahol valóban friss borjúból készül ma is a hortobágyi palacsinta. Nem egyszerű őket megtalálni, de megéri a fáradságot.

Címlapfotó: Leonardo Cirimbelli / Unsplash