Miért éppen Calabria?

Vörösborok, vörös húsok és olívaolajok minden mennyiségben a több ezer éves borászati bölcsőben. Ezt nyújtja Calabria.

A kilencvenes évek elején nagy sikerrel futott a Miért éppen Alaszka? című tévésorozat. Középpontjában egy – eleinte – nagyképű orvos áll, aki, mivel nem olvasta el a szerződésében az apróbetűs részt, meglepetten nyugtázza, hogy a következő négy évben a világ végén, Alaszkában kell praktizálnia. Egy békés, nyugodt kisvárosban, ahol mindenki egy kicsit bogaras. Ahogy haladunk előre a cselekményben, úgy jön rá orvosunk, hogy minden különcség mozgatórugója a szeretet és a tolerancia.

Ahogy Alaszka is ritkán kerül fel az amerikaiak bakancslistás helyei közé, úgy valószínűleg Calabria sem szerepel még a legelvetemültebb Itália-rajongók számára sem a kívánságtérképen. Hiszen az emberek többségének Olaszország Piemonttal, vagy még inkább Toszkánával kezdődik, és valahol Nápoly és Bari között Pugliával és Basilicatával ér véget. De ha nagyon szeretnénk visszatapsolni, bejön még a színpadra Szicília, és két utolsó ráadásszámmal ellopja az egész show-t. Pedig Calabria maga is megér egy önálló estet. Sokszínű változatosságával, boraival, hegyeivel és utánozhatatlan ételeivel, vendéglátó szeretetével észrevétlenül rabolja el az utazó szívét – csak azt a fránya egót érdemes ott hagyni a repülőn.

Calabria és a terroir

Calabria ugyanis megközelíthető légi úton is. Olyan nemzetközi légikikötőkbe érkezhetünk, mint Lamezia Terme, vagy éppen a régió névadó és egyben legnépesebb városa, Reggio Calabria; többnyire persze át kell szállni Olaszország valamelyik nevesebb repterén –, de Rómából vagy Nápolyból vasúti összeköttetéssel is elérhető. Igaz, készüljön fel pár órás vonatozásra, aki ily módon vágyik utazni. Noha a kirándulók számára Dél-Olaszország a nyár folyamán kerülendő úti cél az itt tomboló forróság miatt, Calabria üdítő kivétel ez alól. Magasan fekvő hegyei, a Calabriai-Appenninek ugyanis védelmet nyújtanak a meleg elől és ugyanez elmondható tengerpartjairól is. Ráadásul még válogathatunk is, hogy a Tirrén- vagy a Jón-tenger hűsítő habjaiba vessük-e bele magunkat.

A domborzatnak köszönhetően pedig mindenki megtalálja a maga kedvtelését. A városjárókat megnyugtatják a temérdek kőházzal zsúfolt aprócska települések, várral a tetejükön (Gerace, Cosenza). A vízi sportok szerelmeseit a két tenger és az itt találkozó szelek, a tramontana és a sirokkó nyűgözhetik le. A megrögzött természetjárók pedig akár napokra (hetekre?) elveszhetnek a Sila – vagy a két másik – nemzeti park ösvényein (természetesen idegenvezetés is kérhető). És akkor a sok évezredes régészeti leletekről még nem is beszéltem, amelyek múzeuma Reggio Calabriában kereshető fel. Ezen földrajzi adottságok nemcsak a kirándulók úti céljait befolyásolják jelentősen, de a terroirt is meghatározzák. A terroirt, amely tökéletesen alkalmas szőlő- és olívatermesztésre.

Kezdjük az előzővel! A korabeli közösségi média fennmaradt cserépdarabjaira és történészek megrögzött kutatómunkájára alapozhatunk, amikor azt mondjuk, hogy Calabria minden bortermelés bölcsője. Olyannyira, hogy már az első dicsőséges olimpikonok is innen származó borral ünnepelték diadalaikat, vagy alkalmasint hidratáltak. Ehhez képest a 19. században tomboló filoxérajárvány olyannyira megtizedelte a szőlővesszőket, hogy a 20. században bevezetett olasz eredetvédelmi rendszerben mai napig a vidék egyetlen borvidéke sem kapott DOCG (Denominazione di Origine Controllata e Garantita) státuszt, csupán 9 DOC-t tud felmutatni. Igaz, a helyiek azt suttogják, hogy Cirò DOC-ből már nemsokára DOCG válik. Mindez azonban nem változtat azon tényen, hogy az itt megtermelt borok 95%-a nem esik semmilyen szabályozás alá. Sőt, a szőlők nagy részét Észak-Olaszországba küldik, hogy a belőlük szűrt italokkal csillapítsák az asztali borok iránt fogékonyak szomját. A fennmaradó 5%-ért viszont érdemes országokat átszelni.

A maradék 5%

A fentebb már említett domborzati viszonyokból következik, hogy leginkább a kék szőlő érzi itt magát otthon. A megtermelt borok 70%-a vörös, a maradék pedig többnyire nem száraz.

Míg kék szőlőből a vélhetően sangiovese-leszármazott gaglioppo adja 80%-ban a Cirò DOC borok alapját, addig a görög eredetű greco bianco, valamint a mantonico fajtákból remek fehérborok szűrhetők – ez utóbbiakból ráadásul kiváló, a toszkán passitókat megszégyenítő desszertborok, ugyanazon technológiai metódus (szőlő szárítása, majd a koncentrált bogyók préselése) alkalmazása alapján.

Cirò DOC (1969) egyébként mindent meg is tesz annak érdekében, hogy felfigyeljenek rá az olasz felügyelőbizottságok. Mindamellett, hogy – dacolva a sok helyen kaotikus délolasz mentalitással – a szomszédos Melissa DOC-vel közös Consorziót is jegyeznek mára. Összeálltak, hogy együtt prezentálják boraikat, amelyeket három stílusban képzelnek el. A történelmi borok képviselik a régi, hagyományokra építő borkészítési technológiát. Az innovatívak ennek ellenkezőjeként a mai fiatalokat szeretnék megszólítani. Erre egyébként szükség is van, mint mondják a helyiek, a fiatalok ugyanis egyre nagyobb számban vágnak neki az északnak szerencsét próbálni, ahelyett, hogy a saját régiójukba hoznák vissza a tanulmányaik során magukba szívott tudást.

A harmadik kategóriát pedig a kézműves borok jelentik – és most felejtsük is gyorsan el azt a negatív konnotációt, ami ehhez a kifejezéshez az elmúlt években itthon tapadt. És hogy kiket érdemes meglátogatni itt, vagy milyen neveket keressünk akár a hazai borboltok kínálatában? Az egyik legnagyobb név minden kétséget kizárólag a Librandi. 232 hektáros, hat területen is jelen lévő birtokával az egyik vezető termelő. 1953-as alapítása óta jelenleg a harmadik generáció egyengeti a tételek sorsát, amelyek között kiváló, maglioccóból készített pezsgőt is találunk. A birtok nem csak marketingfogásként hisz a tradíciókban: a helyi kutatóintézettel szoros együttműködésben 200 ősi fajtával foglalkozik.

Hozzájuk képest az Ippolito kicsit kisebb, mindössze 100 hektárnyi termőterülettel rendelkezik. A Calabriában eltöltött napok során pedig egy dolog tűnt biztosnak: legyen szó akár egy hűs rozéról, virgonc fehérről, vagy komoly, elmélkedős vörösről, az Ippolito boraival nem lehet mellényúlni. Fő fókuszban náluk a gaglioppo mellett egyéb helyi fajták állnak. Olyanok, mint a már szintén említett greco bianco, vagy a calabrese és a pecorello. Boraikkal ma már négy kontinensen vannak jelen, és örömmel mondhatom, hogy nálunk is beszerezhető tételekről van szó.

Minden út a görögökhöz vezet

Az, hogy Calabriában a bortermelés ilyen jelentőségre tett szert, nagyban köszönhető a görögöknek. Ők ültették el az első szőlőtőkéket a csizma orrában. És ha már elültették őket, hát a mai napig gondjukat is viselik. Még napjainkban is találni itt görög anyanyelvű falut! Az itteni görög kolónia fővárosát Bovának hívják. A nyelven túl – amelyet a görög útitársaim tökéletesen értettek – őrzik hagyományaikat, tradicionális ételeiket is. A városka mindezen túl azért is jelentős, mert mellette terül el a Palazzi IGT, amely annak ellenére remek vörös- és rozéborokat kínál, hogy „csak IGT” (Indicazione Geografica Tipica) státuszúak.

Számomra kiemelkedő termelőnek bizonyult itt a Nesci, amely helyi – tekintettel arra, hogy már majdnem Szicíliában vagyunk – nerello mascalese és nocera fajták mellett foglalkozik olyan nemzetköziekkel is, mint a cabernet sauvignon, a syrah vagy a merlot. Ez utóbbiból készült Chapeaux tételük például az IGT-szortiment egy olyan eleme, amelynek megízlelése után értetlenkedünk, hogy a szupertoszkánok után miért nem terjedtek el a szupergörögök.

Calabria zöld aranya

Ahogyan a bevezetőben említettem, a calabriai terroir a szőlőn kívül olívatermesztésre alkalmas csak igazán. Olaszország második legnagyobb termelő régiójaként a taljánok olajának 19%-hoz (más források szerint ez a szám közel 30, ami szerintem sok) termelik meg itt az alapanyagot. Azért írom így, mert inkább csak gyanítom, mint tudom, hogy ennek a nagy része is minden bizonnyal a nagy közös lábosba vándorol, amelyet mi olasz olívaolajként, vagy rosszabb esetben uniós eredetű olívaolajként ismerünk. Mint ahogy a pinot noirnak is különböző aromajegyei vannak, így van ez az olívabogyókkal is. És mint ahogy vannak megrögzött pinot noir rajongók, minden bizonnyal mindenki számára létezik egy, az ízlelőbimbóihoz sokkal közelebb álló olívabogyó-variáns is. Csak meg kell találni.

A vakkóstoló ebben az esetben is kifizetődő: ne a fajtát, sokkal inkább az aromajegyeket figyeljük. A hivatásos olívaítészek kobaltkék pohárból, zárt fogsorral szívják fel a kóstolónyi menynyiséget. Úgy, hogy az intenzív aroma az orrukba is feljusson. Ezutá megforgatják a szájukban, végül kiköpik, megfigyelik magukat további 20-30 másodpercig, és akkor mondanak ítéletet.

Ekképpen a calabriai fő olajfajták jellemzői: a Dolce di Rossano frissen vágott fű-, mandula- és paradicsomaromában bővelkedik. Az ottobratica bogáncs- és alma-, a roggianella szintén paradicsom- és fű-, míg a carolea ezeken kívül az articsóka (amiből egyébként szintén hatalmas menynyiséget találunk Calabriában) jellegzetes zamatát is magáénak tudhatja. Elménket és aromakészletünket nem csak otthonunkban pallérozhatjuk, hiszen Calabriában is számos lehetőség nyílik olivászatok meglátogatására. Nekem két ilyen helyen volt szerencsém járni. Mindkettő annyira gyönyörű, hogy csipkedni kellett magam, nem álmodom-e. Klisékkel fogalmazva pedig azt mondanám, hogy legutoljára Toszkánában láttam hasonló kastélyokat.

A Castello di Serragiumenta Cosenza megyében található, Altomonte közelében. Az itt megszállók kényelmét szolgálja a kastély körül az érintetlen zöld kert, a távolabbi sokhektáros olívaültetvény. Az esti hangulatot pedig megadja a helyben termesztett szőlőből szűrt bor, amely mellé saját juhállomány tejéből készített pecorino és a híres calabriai fekete malacból előállított szalámi szolgálja a borkorcsolyát. Úgy gondoltam, hogy a Castello di Serragiumentában eltöltött pár órát nehezen lehet überelni – de hát az igazi olasz vidék mindig kész arra, hogy újabb és újabb meglepetéseket szerezzen. A Borgo Saverona hasonló szolgáltatásokat kínál a félszigeten fekvő ország félszigetnyi régiójának másik oldalán, Cirò Marinában. Annyi különbséggel, hogy a kertben sok száz – mit sok száz; sok ezer! – éves olajfák állnak! Nem mellesleg pedig itt találkozik a sirokkó és a tramontana, amely szelek házasságból született jó ízlésű égi fodrász nyírbálja az itteni olívafák lombozatát.

Szerző és fotók: Kalmár Borbála

A cikk a Vince Magazin 2022/9 szeptemberi lapszámában jelent meg