Somló, szívvel-lélekkel: vendégségben Györgykovács Imrénél

Györgykovács Imre fogalom az egész magyar borostársadalomban. Kitüntetés minden vele töltött pillanat. A Vince csapatának egy egész nap megadatott.

Izgulok – ezt két nappal a nála tett somlói látogatásunk előtt mondta György­kovács Imre, azaz a magyar boruniverzum „Imre bácsija”, amikor felhívott. Mellé még azt is megkérdezte, mindenki eszik-e a vendégül várt Vince-csapatból húst, mert a felesége ebéddel készül nekünk. Ezen két mozzanat alapján (is) számíthattunk rá, hogy rendhagyó napot töltünk el a somlói ikonnál – egyébként abból az alkalomból, hogy 2023-ban megkapta a Vince-életműdíjat. 

Pedig hát miért is izguljon az a borász, aki sikert sikerre halmoz, és akit a magyar borbarátok három évtizede a tenyerükön hordoznak? Györgykovács Imre szinte minden szakmai elismerést (is) megkapott, amit egy magyar borász megkaphat. 2007-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjét, 2012-ben a Borászok Borásza címet, tavaly pedig a Vince-életműdíjat. És ezek csak a szakmai kitüntetések, ehhez jön még a több tucat elismerő cikk és köszönőlevél.

Utóbbiak kerülnek elő akkor is, amikor a Vince-csapat begördül Imre bácsihoz és Gyöngyi nénihez a Somló-hegy lábánál fekvő kispincéjükbe. És Imre bácsi, miközben felolvas a cikkekből, láthatóan valóban izgul, megilletődött. Nem győz hálálkodni, újra és újra elmondja, mennyire csodálatos megkoronázása pályafutásának az életműdíj. Közben szépen lassan feloldódik – segít ebben minden bizonnyal a pálinka, amely természetesen Györgykovács-törkölyből készült. Gyöngyi néni közben kicsit noszogat minket, indulni kéne. Ő tudja, férje mennyi mindent meg akar mutatni nekünk szeretett hegyén. Lassan szedelőzködünk, és tényleg kezdetét veszi egy varázslatos utazás a Somlón, ahol Györgykovács Imre életének nevezetes pontjai és meghatározó történetei tárulnak elénk.

Szent Margit-kápolna

Az első állomás a Szent Margit-kápolna, ahol kapunk egy „nagytotált” látványban és gondolatokban egyaránt. „Somló kedves hely, minden közel van. Manapság egyre népszerűbb, ennek köszönhetően sokan vesznek kispincéket. Viszont nem azért, hogy borászkodjanak, hanem hogy szálláshelyeket alakítsanak ki. Emiatt sok szőlőt kivágnak, de hát akkor mit fognak inni?” Pedig a fő vonzerő Imre bácsi szerint nem az egyébként valóban csodálatos látvány – ezen a ponton magunk is meggyőződhetünk róla: Badacsonyig ellátni –, hanem a bor.„Bármelyik másik borvidéken dolgoznék ugyanazon szigorú elvek szerint, sosem tudnék ilyen bort készíteni. A somlói ásványosság és a jó sav semmihez nem fogható.”

Ciszterci Rompince

Az egykor a Zirci Ciszterci Apátsághoz tartozó pince, amelyből mára csak pár düledező fal maradt, az örökölt sors szempontjából meghatározó. Imre bácsi dédapja ugyanis a zirci ciszterciek somlói birtokán volt vincellér. A családi hagyományt aztán apja is továbbvitte, ő a Balatonfüredi Állami Pincegazdaságnak a somlói borokat előállító devecseri részlegében dolgozott. „Szüreteken segítettem édesapámnak. Nagyon tetszett, hogy lovas kocsin hordják le a hegyről a szőlőt, ezért gyerekként kocsis akartam lenni.” Bár az apja sosem mondta, lehetett tudni, szeretné, ha fia is az ő nyomdokaiba lépne. Imre bácsi elvégezte a kertészeti technikumot Kőszegen, a devecseri termelőszövetkezetben töltött gyakorlaton azonban jó időre kiábrándult az egészből. „Nem a szőlő és a bor volt a fő termény, nagyon szakszerűtlenül csinálták az egészet. Azt gondoltam, ezért kár volt technikumot végeznem.” Fél év után ott is hagyta a téeszt, elszegődött inkább Ajkára segédmunkásnak, majd műszerésznek a Videoton Rádió- és Televíziógyárba. Jó időre búcsút intett a szőlőnek.

Auguszt-­Dervarics-féle szőlők

Bár Imre bácsiék már eladták az egykor az Auguszt-Dervarics-birtokhoz tartozó szőlőjüket, muszáj megállnunk itt is egy-két történet erejéig. „Nagyon szerettük ezt a területet, ahogy tél végén, tavasszal metszés közben melegítette a hátunkat a nap, de már nem bírtuk. A meredeksége miatt kapaszkodnom kellett a támoszlopokba, ha rajtam volt a háti permetező. Ráadásul már Gyöngyinek is nehezére esett utánam hozni a permetlevet, ha kifogyott a gépből.” Feleségével tényleg mindent ketten csinálnak – az életben 51, a szőlőben 45 éve. Így is az övék volt mindig a legszebb szőlő a hegyen, pedig kizárólag a szüretre vettek igénybe külső segítséget. Az újonc szedők mindig Gyöngyi néni mellé vannak beosztva. Ő türelmesen elmagyarázza a tudnivalókat, majd felügyeli, hogy tényleg csak az érett, egészséges fürtök kerüljenek a ládába. „Azért ő, mert szüretkor én nem ilyen vagyok”– vallja meg önkritikusan Imre bácsi.

Vissza Somlóra

Pedig Gyöngyi néninek családilag semmi köze nem volt a szőlőhöz. Még mindketten a Videotonnál dolgoztak, amikor 1979-ben férje előállt az ötlettel: vissza Somlóra. „Nem akartam veszni hagyni a családi hagyományt és az első szakmámat. Ráadásul lett egy Trabantunk, amibe jól jött volna a benzinpénz.” Felesége nem ellenezte a dolgot. Az irányt is közösen jelölték ki. „Hamar anyagi sikert érhettünk volna el az úgynevezett kapaborral. Ez egy lőre volt, amit az emberek előszeretettel fogyasztottak a kerti munkához. Nagy kereslet mutatkozott rá akkoriban, nekünk azonban fontosabb volt a becsületünk.”

Akkor még élt Imre bácsi édesapja, aki rengeteget segített nekik. Úgy ismerte a hegyet, mint a tenyerét. „Apám azt mondta, a juhfark tíz évből csak három-négyben ad jó termést. Feltettem magamnak a kérdést: jó, de akkor mit csinálok a többivel? Ezért nem lett soha saját juhfarkültetvényem.” A nagy közös kedvencük a furmint volt, az „intelligens savaival”. Az viszont Somló legmeredekebb pontjain, a bazaltorgonák alatt érzi jól magát, ami szintén nem két hetvenes éveiben járó embernek való feladat. Így már ebből a fajtából sem készül évek óta Györgykovács-bor. 

Nagypince

Az ebéd előtti utolsó megállónk a nagypincénél van, ahol a borok palackos érlelése zajlik. Természetesen ehhez a helyhez is tartozik egy szívet melengető sztori. Történt, hogy 1992-ben egy somlói versenyen szerzett Györgykovács-aranyérem híre eljutott a Hét Borbírák Rendjéhez (a Magyar Bor Akadémia elődje). A borbírák megkóstolták a bort, és ők is elámultak tőle. Mint írták „ilyen korrektül elkészített kistermelői bort ritkán lehet látni, sokat ígérő kis pincészet mutatkozik be e boron keresztül”. Azon melegében be is nevezték a bort egy svájci borrendi versenyre, ahol szintén aranyérmet kapott. Talán ezen is felbuzdulva, a következő évben Imre bácsi egy lopó és egy kézi dugózó segítségével megtöltött kétszáz palackot, amellyel elindult szerencsét próbálni a 2. Budapesti Nemzetközi Borfesztiválra (mai nevén Budapest Borfesztivál). Ott egy holland kereskedő annyira beleszeretett a borokba, hogy az egész készletet vinni akarta, de nem tehette, hiszen (egyelőre) összesen ennyi palackozott Györgykovács-bor készült. Az országra, illetve a világra szóló siker hatására viszont egy nap levél érkezett egy Dávid Gyula nevű ügyvédtől, aki mindenben támogatásáról biztosította. Így jutott a holland kereskedő Györgykovács-borokhoz és jutott Imre bácsi a nagypincéhez.

Édesapja sajnos már nem érhette meg mindezt. A siker egyébként szinte zavarba hozta Imre bácsit. „Megijedtem, mert onnantól mindenkor meg kellett felelni az elvárásoknak. Nem az a siker, ha jókat írnak rólam, hanem az, ha a vendégek, a fogyasztók ugyanazt a minőséget tapasztalják, mint amiről az újságban olvastak.” Emiatt – bár mesés ajánlatokból nem volt hiány – sosem mentek például egy hektár fölé, mert ez az a méret, amelyet „kézben tudtak tartani”.

A természetre bízza

Miközben mesél, tölt is nekünk egy olaszrizlinget az évszázados boltívek alatt. A saját kincsek mellett az általa nagyra tartott kollégák (Szepsy István, Tiffán Ede, Figula Mihály és sokan mások) egy-egy tételét is őrizgeti. Szinte már több van ott belőlük, mint a sajátjából. Egy angol kereskedő egyszer a teljes Györgykovács-készletet le akarta kötni, Imre bácsi azonban hajthatatlan maradt. „Ahhoz túl kicsi mennyiségem van. Ha elviszi, attól ott nem fognak megismerni, itthon viszont elfelejtenek.”

Az ügyvéd segítségével belakott, 1828-ban épült érlelőpince egyébként nem az övé. Olyannyira, hogy amióta Imre bácsi használja, négyszer cserélt gazdát az épület. Ő képviseli benne az állandóságot, minden tekintetben. Az elmúlt harminc évben szinte ugyanúgy készíti a borokat. Csak a hagyományos Kossuth-prést váltotta fel a saválló acélkosaras kézi prés, és a hordókat készítő kádár személye változott. Maximalizmusa itt is tetten érhető. „A mostani kádárnál én választhatom ki, milyen fából készüljön a hordó. A túl fiatalnak laza a szövete, túl sok oxigént ereszt át. A túl idős fa a sok évgyűrű miatt hajlamosabb repedni.” Ezenkívül viszont mindent ugyanúgy csinál, mint anno – a dolgok javát a természetre bízza. „Nem beavatkozni, csak biztosítani a feltételeket” – hangzik a Györgykovács-mottó. Nem is szereti az egy kaptafára készülő borokat, szerinte az a jó, ha érezni az adott évjáratot.

Közben lassan vissza kell térnünk a bázisra, mert kész az ebéd. Előtte azonban a Vince csapata még forgat egy kisfilmet Imre bácsiról. Persze csak az után, hogy a főszereplő a pergő vakolatú ház falára akkurátusan felakasztott tükör segítségével megbizonyosodott róla: minden jól áll rajta.

Kispince

Mire megérkezünk a kispincéhez, már az asztalon gőzölög Gyöngyi néni marhapörköltje és hozzá a házi nokedli. Itt valóban szinte minden kézműves, még a savanyúságként kínált uborka és a gyöngyhagyma is a saját kertben nőtt. Az ebédhez 2020-as olaszrizling kerül a poharakba. Behízelgő karaktere miatt Imre bácsi női bornak nevezi.

Ebéd után még előkerülnek a családi fotó­albumok, a képeken számos hírességgel, akik olykor maguk zarándokoltak el Somlóra a borászlegendához. Búcsúzás előtt természetesen az utódlás kérdése is szóba kerül.„Még ez a fél hektár is teljes embert kíván. Mi mindennap kijövünk a szőlőbe, a pincébe. Ez nem fér bele a két lányunknak, akik Szombathelyen, illetve Ausztriában élnek és dolgoznak” – magyarázza Gyöngyi néni. Egy általa a mobiltelefonon megmutatott videó azonban mégis azt mondatja velünk: van remény. A régebben készült felvételen a kétéves unokájuk látható, amint hibátlanul sorolja, milyen szőlőfajtákkal dolgozik „Imi papa és Gyöngyi mama”. Kijelenthető tehát, a „boros érzék” genetikusan öröklődik a Györgykovács családban. Márpedig, mint azt az ő történetük is mutatja, ez előbb vagy utóbb mindegyiküknél felszínre is tör.

Szerző: Geri Ádám
Fotó: Hirling Bálint