Régen a magyarok kedvence volt, ma évente alig 10 dekát eszünk belőle
Egészséges, ásványi anyagokban gazdag, mégis alig esszük.
A hazai galambtenyésztés az idők során nagyon átalakult, jelentősen visszaszorult. Fél évszázaddal ezelőtt a falusi porták nagy részén tartottak galambokat. A „mezőző” galambtartás bár egy extenzív tartásmód volt, de a kijáró galambok táplálékuk nagy részét megszerezték a környékről – olvasható az Agrárszektor ritka húsokat bemutató cikkében. A mezőző tartásmódot felváltotta a zárt tartás, ami állategészségügyi szempontból hasznos volt, sőt a húskihozatal is javult. Igaz, a takarmányt így már adni kellett az állatoknak, ami költségként jelentkezett.
A klasszikus húsgalamb fajták (strasszer, texán, mondain és king) napjainkra kiállítási galambokká váltak, ahol a kinézetük vált fontossá a hústermelő képességük helyett. Bár jelenleg is vannak hazánkban húsgalamb tenyésztéssel foglalkozók, számuk össze sem hasonlítható a korábbi számadatokkal. Régen sokan családellátási céllal is galambásztak. Az olyan, Magyarországon meglehetősen különlegesnek számító húsokból, mint amilyen a juh, a kecske, a nyúl, a fürj vagy a galamb, az egy főre jutó éves fogyasztás körülbelül 0,1 kg.
Miért jó a galambhús fogyasztása?
A galambhús gazdag ásványi anyagokban, például káliumban és cinkben, ezek létfontosságúak az idegrendszer és az immunrendszer megfelelő működéséhez. További előnye, hogy könnyen emészthető. Nem véletlen, hogy régen a lábadozó betegekkel a galamblevest „gyógyszerként” etették. Viszonylag környezetkímélő választás, mivel a galambok és nyulak húsának előállítása alacsonyabb szén-dioxid kibocsátással és kevesebb vízfelhasználással jár, mint például a marhahús előállítása.
Címlapfotó: Bluebird Provisions / Unsplash
