Egykor a császár itala volt, ma pár száz forintért bárki megveheti a finom nyári frissítőt

Évszázadokon át királyok és császárok itala volt, egy véletlennek köszönhető, hogy ma a világon mindenki ezt issza.

A jégkása története egészen az ókori Kínáig vezethető vissza. A feljegyzések szerint Kr. e. 200 körül az ázsiai ország lakói a hőségben gyakran havat kevertek gyümölcslevekkel vagy mézzel – így hozták létre a mai formájában ismert jégkása korai változatát. Érdekesség, hogy az édességet alapvetően az uralkodóház tagjainak készítették, mivel a jég előállítása rendkívül nehéz és időigényes feladat volt.

Néhány évszázaddal később az ókori Perzsiában (a mai Iránban) kifejlesztettek egy különleges módszert, amivel egész évben tudták tárolni a jeget: a procedúra a „yakhchal” nevet kapta. A tároláshoz földalatti kamrákat használtak, ezek vastag falait hőálló anyagokból, például szalmával, hamuval kevert vályogtéglából, vagy agyagból készítették. A yakhchal egyedi kialakítása lehetővé tette, hogy a téli éjszakákon a hideg levegőt felfogja, míg a nyári hónapokban a hőség ellen szigeteljen. A feljegyzések szerint az ünnepek idején aztán egész jégtömböket hoztak ki onnan, melyeket fakalapácsok segítségével finom pelyhekké zúztak. A keveréket ezután különböző gyümölcsszirupokkal ízesítették, majd a jégkásához hasonló módon, frissítőként fogyasztották – írja a Fast Direct Packaging.

Hasonló eljárással készítették az ókori Rómában is. Egyik leghíresebb rajongója maga Néró volt. Az egyéb extremitásairól is hírhedt (édesanyját és két feleségét is megölető) császár gyakran embereket küldött a hegyekbe havat gyűjteni. A havat azután összezúzták, majd mézzel és gyümölcsökkel ízesítették. A hűsítő desszert a nyári hónapokban utóbb rendkívül népszerűvé vált a római polgárok körében.

A mai jégkása a véletlen műve

A 18. századi ipari forradalom jelentős fejlődést hozott a hűtéstechnológiában, így a jég szélesebb rétegek számára hozzáférhetővé és megfizethetővé vált. A ma is ismert jégkása megszületése azonban jóval későbbre, a 20. század közepére tehető – ekkor vált elérhetővé a jég otthoni és ipari felhasználása egyaránt. Az 1950-es évek Amerikájában Omar Knedlik véletlenül alkotta meg jégkását. A vállalkozó egy Dairy Queen franchise üzlet tulajdonosa volt, de nem rendelkezett megfelelő hűtőberendezéssel, amivel kellően hidegen tarthatta volna az üdítőit. A legenda szerint rögtönzésképpen az üvegeket félig lefagyasztotta, mielőtt felszolgálta volna. A vásárlók annyira szerették az így kialakult frissítőt, hogy Knedlik elhatározta, olyan speciális gépet fejleszt ki, amelyik képes egy kissé fagyott állagú italt előállítani –így született meg a jégkását készítő gép.

A kulturális különbségek

Érdekesség, hogy a jégkása a világ számos pontján a gasztronómia szerves része. Japánban például a „kakigori” néven ismert, és jellemzően a nyári fesztiválokon fogyasztják különböző édes szirupokkal. Olaszországban a hagyományos fagyasztott desszertet (ami a fagylalt elődje is) granita néven ismerik. Indiában és Dél-Ázsia egyes részein az utcai árusok a jeges finomságok saját változatát kínálják “golas” vagy “chuskis” néven. Ezek golyóvá vagy tölcsérré formázott zúzott jégből állnak, és amiket ízesített szirupba, például rózsa- vagy mangószirupba mártanak. Magyarországon szintén a nyár nagy kedvence, nálunk elsősorban a különböző szokatlan ízesítésekkel kísérleteznek az árusok.

Szerző: Csáka Eszter
Címlapfotó: Beth Macdonald / Unsplash