Eszköztelen pincétől a hírnévig

A téli álomra készülő Balatonboglári borvidék tökéletes hosszú sétákra, éjszakába nyúló borozásokra és azok felfedezésére, akik nem az egynyári vendégek kérészéletű elkápráztatására rendezkedtek be, hanem valami sokkal többre.

Volt egyszer, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az üveghegyeken is túl, ám a Balaton túlsó partjától azért mégiscsak innen, egy borászkirály, s annak három fia. A fiúk szabadon járhattak-kelhettek erdőn-mezőn, mindenfelé, apjuk szavára viszont leginkább a szőlőbe kapálni, hajtást válogatni, szüretelni – mikor milyen teendő akadt a lankákon felkapaszkodó szőlősorok között. Ahogy telt-múlt az idő, úgy serdültek a legények, és felcseperedve el is indultak magukat, a tehetségüket kipróbálni. Így történt, hogy a legidősebb fiú maga is beállt borásznak, és országszerte elismert bortermelő lett belőle. A középső fiú a fazekas szakmát választotta, és bátyjához hasonlóan ő is országos ismertségre tett szert. A legkisebb királyfi pedig elindult szerencsét próbálni… Róla szól a mai mese.

A legkisebb királyfi története

Légli Géza meséjének eleje klasszikusnak mondható. Gyerekkorában olyannyira nem esett szerelembe a szőlővel, hogy felnőve az első adandó alkalommal más karrierutat választott, és ő is beállt fazekasnak. Aztán egy szép napon, valamikor a harmincas évei derekán, amikor már nem kényszer volt a döntés, vásárolt néhány hektár szőlőt. Először eladásra, majd 2006-ban már saját bort szűrt Balatonboglár Szőlőskislak részén szerényen, „eszköztelenül” berendezett pincéjében.

Ma már, ha az ember betér egy tisztességes borszaküzletbe, vagy borszelekciójára valamit is adó szupermarketbe, de mondhatnék benzinkutat is, megkerülhetetlen, hogy ne integessen felénk hívogatóan egy Kislaki feliratú címke – mivel a Légli név már foglalt volt, Géza így nevezte el a borászatát. Az időközben eltelt 17 év mindenképpen hozott egyfajta sikert a számára, s némi csillogást is – legalábbis, ha az ember olyan szerencsés, hogy bebocsátást nyer a 2020-ban átadott új, a 25 hektárhoz képest impozánsabb méreteket is sejtető pincészetébe, könnyelműen és irigyen gondolhatja ezt. Csillogás persze van, de nem feltétlenül így.

A Légli csodapince mélyén

Balatonboglárra bekanyarodva minden csendes, a szőlőskislaki borászathoz érve pedig valóban olyan érzésünk van, hogy a házakat tán nem is lakják. Géza javasolta, hogy kezdjük az ismerkedést a Kislaki borokkal egyből a borászatnál, és nem véletlenül. A mélyben csodapince rejtőzik, telipakolva Stockingerre emlékeztető hordókkal; a fémes logó azonban más nevet mutat: Dallos, Szöc. Dallos Balázs egy bakonyi srác – mondja Géza, majd elmeséli, hogyan találkoztak először a kádármesterrel. A fiúval, aki, amikor Géza arról érdeklődött, hogy merre is dolgozott korábban, szerényen csak annyit mondott: Ausztriában. Azt, hogy Stockingernél, már nem tette hozzá. A csodapince berendezése két év alatt készült el, persze, hova is siessen az ember, amikor ezeket a hordókat emberöltőkben mérhető időszakra vásárolja.

A csillogás mögött

A földszinti részen tornyosuló acéltartályok társaságát a prések élvezik. Egyedi koncepció szerint, a klímaváltozáshoz igazodva Géza már nem arra készül, hogy a héten az olaszrizlinget szedik, a következőn pedig a merlot-t. Hanem hogy ha mindent egyszerre kell, akkor is elboldoguljanak valahogy. A sikert, vagyis, ahogy fentebb írtam, az ilyen jellegű csillogást pedig komoly áldozatokban mérik. „Nekünk ez az életünk, ez tölti ki a mindennapjainkat” – mutat körbe vendéglátónk. És ebben a „nekünk”-ben az egész család benne van. A szőlőtermeléstől az üzletig minden egy kézben összpontosul, ha a családi vakáció jobban elnyúlik, mint 4-5 nap, akkor már kezdődik a kattogás: vajon otthon minden rendben van-e.

„Kicsit talán túl komolyan is veszem ezt a dolgot, és lehet, hogy nem csinálom jól. Nem biztos, hogyha nincsen minden hajszálpontosan a helyén, akkor már egyből infarktust kell kapni.” Úgyhogy, ha az üzletet nem engedi is ki a kezéből, elképzelhető, hogy a közeljövőben akad majd olyan terület, ahol kevesebb lesz a napi kontroll. „Lehetsz bármilyen jó szakmailag, ha nem isszák a borodat, akkor az egész nem ér semmit” – mondja Géza, utalva a Kislaki név alatt futó szortimentre, amelybe az alap- és a dűlős borok tartoznak, és amelyek a hiperek kínálatát adják.

A limitált szériás tételek pedig ma már saját név alatt fedezhetők fel az arra érdemes borkereskedésekben, a top gasztróban és persze, a borkóstolóknak, szezonális rendezvényeknek otthont adó Kislaki Borkertben – a pincebejárás után mi is itt folytatjuk.

A folytatás a Vince Magazin aktuális, decemberi lapszámában olvasható.

Szerző: Kalmár Borbála

Címlapfotó: Talabér Géza/Vince Magazin