4 régi magyar szőlőfajta, amit sokan nem ismernek, pedig ma is készül belőlük bor
Négy szőlőfajta, aminek a bora egykor kifejezetten népszerűnek számított a Kárpát-medencében, ma már azonban csak elvétve találkozni velük.
Magyarországon jelenleg 79 államilag elismert fehér borszőlőfajta van. A mai fajtaválasztékot alapvetően meghatározza a 19. század második felében a Kárpát-medencén is végigsöprő filoxéravész. Az utóbbi években, olykor egyelőre csak kísérleti jelleggel, de egyre többen nyúlnak vissza a filoxéra előtt népszerű fajtákhoz. Ha minden jól megy, a következőkben bemutatott négy fehér fajta a boraival a jövőben gyakrabban találkozhatunk a poharakban.
Fehér gohér
„Könnyezzen a góhér s bandérista bakar” Csokonai Vitéz Mihály 1794-es Vizital című költeményébe nem (csak) poétikai megfontolások miatt szőtte bele ezt a két szőlőfajtát. Azért is, mert debreceniként jól ismerte őket. A gohér Északkelet-Magyarországon és mindenek előtt Tokajban évszázadok óta jelen volt. A legvalószínűbb, hogy az 1241-42-as tatárjárás után a IV. Béla király által a térségbe telepített olaszok hozták magukkal. Mivel rengeteg egyéb neve között (budai gohér, bajor fehér, fehér bajnár, somogyi fehér, körteszőlő, durbancs, Augsterweisser, bajor) német eredetűek is megtalálhatók, tartja magát az a verzió is, hogy német területen őshonos.
Bárhogy is legyen, Tokaj környékén (akárcsak Baranyában és a Balaton mellett) sokáig nagyra tartották – és nem csak a költők. Az 1856-os tokaji szőlőkiállítás lajstromában a négy minőségi kategória legmagasabbikában szerepelt a furminttal és a hárslevelűvel. Merőben mást gondolt róla Gyürky Antal. A Borászati lapok alapítója 1858-ban azon híg édességű hegyaljai fajok közé sorolta, amelyekben „a sűrű mézédesség elég észrevehető, mindamellett kisebb mennyiségben van, s ez oknál kedvező jó bort termő évben képesek megaszodni”. (Szintén a Borászati lapokban jelent meg a fajta átfogó jellemzése: „Koránérő és mint bor- és csemegeszőlő egyaránt kedveltetik (…) Fürtje középnagyságú, laza hengeralakú s csak ritkán többágú; bogyói hosszasak, sárgásfehérek, napos felükön vöröses barnák, finoman pettyezve; a bogyóhéjak vékonyak és átlátszók, nedvük pedig vékony és édes. Érési ideje inkább korai. Bora erős, de nem elégé testes és hosszú mivelést kíván.”)
A népítélet Gyürkynek adott igazat. A fehér gohért főleg az olcsó tömegborokra szakosodott kisgazdák preferálták, a nagyobb, tehetősebb birtokokon a furmint és a hárslevelű dívott. Ennek fényében nem meglepő, hogy a filoxéravész utáni újjáépítésnél az 1896-ban kiadott A filoxera által elpusztított szőlők felújítására vonatkozó V. törvényczikkben a gohért már nem ajánlják Tokajba. Mindazonáltal valamennyi túlélt belőle a borvidéken, sőt egynémely kiskertekbe újra beszivárgott. Olyannyira, hogy a trianoni átrendeződést „feldolgozó” 1924-es bortörvény már ismét említi, mint tokaji fajtát.
Nagy karriert ezzel együtt már nem sikerült befutnia. A második világháború után a szocialista tervgazdálkodásban csak nemesítési kísérleteknél számoltak vele. „Közreműködésével” a furmintnál és a hárslevelűnél a fagyokat jobban viselő és korábban érő szőlőt akartak létrehozni. Legújabbkori reneszánszát Szentesi József etyek-budai borásznak köszönheti, aki a 2010-es években kezdett foglalkozni vele. Sikerén felbuzdulva, példáját azóta több borvidéken követik.
Sárfehér
„Sárfehér, kitűnő magyar szőllőfajta, mely főleg Somló, Neszmély és Szegszárd vidékén van elterjedve. Fürtje középnagy, laza; bogyói középnagyok, fehéres-sárgák, pettyezettek, vékony héjnak, levesek, édesek s kellemes zamatnak. Érése korai, könnyen rúg, miért tanácsos más fajtákkal keverve ültetni. Tőkéit röviden metszik.” A Pallas nagy lexikona 1897-es kiadása remekül összefoglalja a legfontosabb tudnivalókat a sárfehér szőlőről. Annyi kiegészítést mindenképpen kell tenni, hogy véletlenül sem összetévesztendő a jóval fiatalabb izsáki vagy arany sárfehérrel, ahhoz semmi köze.
Közmegegyezés van azzal kapcsolatban, hogy a sárfehér magyar fajta, de hogy a Kárpát-medence melyik szegletében sarjadt, azt ma még nem tudni. A legrégebbről fennmaradt írás, amiben említik, egy 1230-ban Sopronban kelt ajándékozási szerződés. A 19. századra gyakorlatilag az egész országban elterjedt és nagy népszerűségnek örvendett. Bizonyíték erre, hogy sok tájegységben saját nevet kapott: alföldi szőlőnek hívták Biharban, bárainak Borsodban, zsigének Bogdány vidékén. Kétségtelenül a bevezetőben említett három borvidékhez kötődött a legerősebben, azon belül is talán Somló volt az első számú otthona. „A somlyai úri szőlők majdnem kivétel nélkül Szigeti és Sárfehérből állanak” – írja dr. Entz Ferencz orvos-kertész 1870-ben. (Szigetinek hívták arrafelé a furmintot.)
Sok más szőlővel ellentétben a sárfehérnek nem a szőlőgyökértetű tett be. Az 1896-os A filoxera által elpusztított szőlők felújítására vonatkozó V. törvényczikkben a tizennyolc borvidék közel felére ajánlják. Petrovits István a Borászati lapokban 1912-ben még nagy lendülettel ajnározza a már említett, akkoriban feltörekvő izsáki sárfehérrel szemben: „A valódi Sárfehér szintén eredeti magyar fajta, de a legnemesebbeknek egyike, amely méltán megérdemli a nemes előnevet, mert ennek bora finomságával és zamatjával felülmúlja a Rajnai Rizling borát, azért magyar Rizlingnek is szokták nevezni.”
1945 után mégis teljesen kiment a divatból (1960-ban Somlón már egyetlen táblát sem lehetett találni belőle). Ebben egyébként lehetett szerepe a névrokon előretörésének. Az izsákiak fáradságos munkával elérték, hogy a sárfehér nevet velük azonosítsák. Már a második világháború előtt rengeteg helyre (így külföldre is) eljuttatták pezsgőiket, 1936-ban pedig létrehozták az izsáki Sárfehér napokat. A Petrovits által „valódi” sárfehérnek nevezett fajtának a mennyiséget előtérbe helyező szocialista tervgazdálkodás sem segített. Virága ugyanis, akárcsak a kéknyelűé, nőjellegű, vagyis mindig kevert ültetésben kell telepíteni, hogy egyáltalán legyen esély a beporzásra.
Az elmondottak miatt a rendszerváltásra szinte kihalt a fajta és teljesen feledésbe merült. Csipkerózsika álmából az ezredforduló környékén Fehérvári Károly somlószőlősi gazda ébresztette fel. Az elmúlt két évtizedben pár további lelkes borász csatlakozott hozzá. Nekik köszönhetően, ha régi fényét nem is nyerte vissza, de úgy tűnik, megmenekült a sárfehér.
Szerémi zöld
Egy jókora kör zárult be, amikor 2007-ben Maurer Oszkár borász szerémi zöldet telepített a Szerémségben található Karom (Karlóca) dűlőibe. A fajta (nemcsak a neve miatt) feltételezhetően a ma Szerbiához tartozó térségből származik, ahol a harmadik században uralkodó Marcus Aurelius Probus császár alatt virágzott a borkultúra.
A török idők előtt a magyar borászat központja egyértelműen a Szerémségben volt. Mátyás király visegrádi palotájának nevezetes díszkútjából fehér és vörös szerémi bor folyt – utóbbiba minden bizonnyal szerémi zöld is került. Ehhez képest 1869-ben a Borászati lapokban las-Torres János nagybirtokos, miközben részletesen sorolja a szerémségi fehérszőlőket (szlankamenka, mirkovácsa, fehér kadarka, fehér dinka, zöld kadarka, fehér gohér, zöld szagos, szemendriai), nem tesz említést a szerémi zöldről. A fajta addigra tulajdonképpen elhagyta szülőhazáját, s elindult észak felé. Jelentős területeket hódított meg Erdélyben (Arad és Bihar megyében), kisebb mennyiségben megjelent Tokajban is.
1877-ben aztán már a kárpátaljai Beregszász város lapjában jelentenek róla. „A szerémi zöld héja még feles cserényben (csersav, tannin – a szerk.) is bővelkedik (…) e faj a szeszben sem szegény (…) a jó expositióban termett szerémi zöld bora is a dús létartalmuak mellett társul. Azon kipróbált faj, mely acclimatizált szőlőink között éghajlat és talajbeli viszonyaink közrehatásával a legszebben diszlik (…) régibb fajaink közül az egyedüli, mely nagyobb arányokbani ültetésre is érdemes.”
A második világháború után, Magyarország akkor megszilárdult határain belül már csak az Alföldön próbálkoztak a szerémi zölddel, de ott is csak visszafogottan. Az 1958-as Csongrád megyei borverseny mezőnyében „üdítő borfajtaként” keltett feltűnést. Erdélyben és Kárpátalján sem ez a nagyobb tőkehozamnál gyengébben cukrosodó fajta lett a szocialista nagyüzemi rekonstrukció győztese, a Szerémségből pedig ekkor tűnt el végleg.
Maurer Oszkár is jó 100 kilométerrel odébb, a Szabadkához közeli Hajdújáráson talált rá és onnan vitte vissza a bevezetőben említett szerémségi Karlócára. „Szomszédunknak volt hétszáz tőke 1909-es ültetésű, bakművelésű szerémi zöldje. Először ebből készítettem bort, majd 2007-ben innen vittem szaporítóanyagot a Szerémségbe.” Pincészetéhez ma már hatezer tőke szerémi zöld tartozik, és mintegy tucatnyi további kolléga kért tőle az idők során szaporítóanyagot – határon innen és túl. A magyarországi borászok közül talán Szentesi József csinálta a fajtának a legnagyobb PR-t, de az igazi nagy dobás Tokaj lehet, ahol, egyelőre csak pár tőke erejéig, de újra kísérleteznek vele.
Balafánt
Eredete ismeretlen, éppen ezért számos jól hangzó legenda létezik származásáról. A Magyar Nyelvtudományi Társaság 1906-os kiadványa a német vonalra utal, amikor a „Blaufahnler” szóval való rokonságot említi lehetőségként (a blau kéket, a Fahne zászlót jelent németül). Kifejezetten „ötletes” a Borászati lapok 1942-es cikkének elmélete. A tudomány viszont szóra sem méltatta azóta sem a 80 évvel ezelőtti felvetést, mi szerint a balafánt Olaszországból érkezett és erre bizonyíték a szép leánykát jelentő bella fanta kifejezésre hajazó hangzás.
A pataki, pataki szőlő, pataki világos elnevezései miatt tartja magát az a verzió is, hogy a balafánt Tokaj-Hegyalján (értsd: Sárospatak környékén) született. Megerősítést mindezidáig ez sem nyert (mit több, a legrégebbi, 13. századi magyar balafánt magleleteket Budán találták). Kétségtelen azonban, hogy a Kárpát-medencén belül Tokajban futotta be a legnagyobb karriert. A hegyaljai mezővárosok 1803-1804-es jelentéseiben mind a hét településen a termesztésre javasolt szőlők közé soroltatott. A Dr. Entz Ferencz-Dr. Málnay Ignác-Tóth Imre hármas 1869-es Magyarország borászata című könyvében értékük és minőségük szerint csoportosítva ismertetik a tokaji fajtákat. Itt többek között a furminttal együtt a legmagasabb, aszúkészítésre alkalmas polcon kap helyet a balafánt.
Figyelmeztető jel ugyanakkor, hogy sem az 1867-es Tokaj-hegyaljai Album, sem az akkori borászati évkönyv nem említi. Ebben szerepet játszhatott kissé nehézkes természete, amit Varga Zsuzsanna foglalt össze a 2009-es, Budapesti Corvinus Egyetemen készített doktori értekezésében. Ő a következőket írja: „Hosszú tenyészidejű, késői érésű fajta. Tőkéje középerős. Egyenletesen, bőven terem, de beérési cukorfoka rendkívül alacsony. Rothadásra való hajlama miatt szellősebb fekvést igényel, talaj iránt nem igényes. Fagyra, szárazságra, valamint gombás betegségekre egyaránt érzékeny.”
Mindez a jó aszúsodásnál többet nyomott a latban a filoxéravész utáni újraszerveződéskor. Az 1896-os A filoxera által elpusztított szőlők felújítására vonatkozó V. törvényczikkben a tizennyolc akkori borvidék egyikére sem ajánlják a balafántot. A balafánt gyakorlatilag a teljes 20. századot átaludta, legfeljebb kutatóintézeti hírekben, fajtakísérletekben találkozni vele. Az ezredforduló után Szentesi József „fedezte fel” újra, ám pár évjárat után arra jutott, kevéssé karakteres bort ad.
Szerző: Geri Ádám
Címlapfotó: Nacho Domínguez Argenta / Unsplash
