A buborékok védelmében – vitaindító olvasói levél
A pezsgő buborékjai alulmaradnak az érzékszervek kegyeiért folytatott versengésben – véli a vince.hu olvasója, Bányai István.
Mi tagadás, régóta vagyok barátságban a gyöngyöző italokkal. Oly régóta, hogy még Francois Józsi bácsival is volt szerencsém koccintani egyszer, a Törley szomszédságában húzódó (néhai) Sacelláry kastély kertjében tett esti sétát követően.
Változnak az idők, változnak a szokások, és ez így van rendjén. Örömteli, hogy a pezsgő presztízsének hullámvasútja már jó ideje felfelé tart. Mostanra, ha nem is vagyunk a tízmillió szakértő országa, annyi azért elmondható, hogy kultusza lett a társasági bor-, illetve pezsgőfogyasztásnak. Egyre több lehetőség van a különleges italok kóstolására és titkaik megismerésére a hazai, illetve külföldi szakemberek irányítása mellet.
Lehet, hogy tévedek, de nekem – némi szomorúsággal mondom – úgy tűnik, a pezsgők világában az érzékszervek kegyeiért folytatott versengésben a buborékok kezdenek végleg alulmaradni. Nem elég, hogy a flőte, vagy kedvencem, a keskeny tulipán helyét a kóstolókon kezdi átvenni a szélesebb, már-már borospohárra utaló formavilág. De ami még rosszabb, hogy – vélhetően az illatra fókuszálva – divatba jött a pezsgőspoharak körhinták becsületére váló lendületes forgatása is. Szegény buborékok pedig, alig hogy felriadnak palackbölcsőjükből, eszeveszett örvénylést elszenvedve űzetnek ki a poharakból. Pedig a buborék is, az illat is szép lassan, mintegy kéz a kézben fel tudna ballagni a felszínre, hogy a végső búcsú előtt még rácsodálkozzunk a parányi gyöngyszemek szikrázó sokaságára. Ehhez azonban valahogy már nincs meg a türelem. A szakmagyakorlóknál még érthető, hiszen nekik a napi munkájuk során aligha jut idő a poharak feletti mélázásra. Viszont legalább nekünk, laikusoknak nem kellene megfosztanunk magunkat ettől a varázslattól.
Van egy másik morogni valóm is. Mintha nem is élvezni, hanem sokkal inkább birtokolni akarnánk az italokat. A boncolóorvos precizitásával igyekszünk minden apró információt begyűjteni a szőlő ültetésétől a palackozásig bezárólag. A termőföld ásványossága, a terroir karaktere, a hordók fájának eredete, és még hosszan lehetne sorolni, mi minden lett célpontja kutakodásunknak. A megszerzett tudás felett érzett büszkeségünk, mi tagadás, olykor már az önteltség határát súrolja. Temérdek energiát fektetünk a megismerésbe. Abba, hogy végül meztelere vetkőztessük, megfosszuk titkaitól a palackban rejtőző nedűt. Az eredmény pedig hasonlatos ahhoz az érzéshez, mint amit a Mikulás vagy a Jézuska gyerekkori mesevilágának elvesztése jelentett. Sóváran kívánjuk vissza a felfedezés izgalmát, de az a kapu már végleg bezárult mögöttünk.
Persze számos kérdés van, aminél nem szabad és nem is lehet ítélkezni. Ahol nincs helye a mi jó, és mi a nem jó dilemmájának. Az igazat megvallva én magam is szívesen szakítok a tudás fájának borról, pezsgőről szóló ágáról, de azért nosztalgiával tekintek vissza azokra a kortyokra, amelyekhez patikamérleg nélkül, szabadon csatangoló érzékeimre hagyatkozva közelítettem. Ahogy azt a 11-12. században élt perzsa költő, Omar Khajjam is tette egykoron:
„Barátom, nézd, borunkban mennyi fény!
gyöngy, buborék! s mind meghal felszínén!
Én meg Te: egy kis szamár fecsegés,
és aztán? Aztán nincs több te meg én”.
Szerző: Bányai István igazságügyi szakértő
Címlapfotó: Pavelis / Shutterstock
A vince.hu örömmel fogadja az italkultúra és a gasztronómia aktuális trendjeivel, jelenségeivel kapcsolatban megfogalmazott véleményeket. A vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját, ám fontosnak tartjuk a szakmai párbeszéd támogatását. A szerkesztőség fenntartja a jogot, hogy a beérkezett írásokat szerkessze, azok tartalmának és mondanivalójának megőrzése mellett.
